FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa VI.

Kalauzom, Zé ismeri a járást, két hete van Párizsban, s a szükséges hivatali dolgok elrendezése után első dolga az volt, hogy a város holt lakóit megismerendő Villette-ből éppen a Montmartre-i temetőbe gyalogoljon fel egy péntek délutáni házi philosophical journey keretében szemlélődni. Hogy aztán kontemplációjában ráakadjon Heine sírjára. Most célzottan megyünk, mi másért menne az ember a Montmartre-ra – a csilivili búcsú uncsi, a turistáktól zajos kávézók drágák, a Sacré Coeur előtt pedig olyan tömeg várja a naplemente fényeit vakura készen, mintha a Guns N’ Roses koncertezne a város felett, a Vörös Malom snassz, a kurvák pedig már régóta máshol űzik az ipart. Mi másnak menne az ember a Montmartre-i temetőbe egy ilyen szép tavaszi napon, mintsem azért, hogy megtalálja benne Heine sírját.

Hát miért lehet rajongani máma, teszem fel a költői kérdést zihálva, máma, mikor már középfülgyulladást kapunk a slam poetrytől, a könyökünkön jön ki a sok testpoétika, bealszunk a közéleti költészeten, amikor irónia nélkül már annyit sem lehet mondani, hogy csókolom, mikor az irodalmi lapokban az embernek már csak az impresszumot akaródzik elolvasnia, hát mi másért rajongana, ha nem épp Heinéért? Csókolom. Érünk oda hamarosan a vers végére.

Amikor megállunk a temető kapuja előtt, míg kifújjuk magunkat, a tabletem után matatok, otthon kifényképeztem a verset, melynek utolsó két sora szerint a temető rácsa mellett fiákerállomás van, talán itt lehetett, ahol állunk, vonom meg a vállam.
Ez a legszebb epitáfium, amit valaha olvastam. Nem is sírvers, inkább síri vers. Magyarázom Zének. Békés visszafogottsággal és finom szarkazmussal vizionalizálja leendő halála leendő évfordulóját, s ennmaga mulandóságán túltekint a költő. Aki ekkoriban már ágyhoz kötött beteg, aki a közeli rue d’Amsterdam 50. alatt (a ház nincs már meg, felesleges odamenni) a „matrac-sírjában” írja verseit, egyebek mellett az Emlékünnep címűt, amely utolsó kötetében, a Romanzeró-ban jelenik meg 1851-ben. Közben a végrendeletét is írja (ennek tapasztalatából is születik vers), amelyben montmartre-i végső nyughelyéről éppúgy rendelkezik, mint felesége, a versbéli „Matild asszony” örökségéről. A vénülő asszony Paulinával sétál fel a leendő évfordulón a temetőbe megboldogult férje sírjához, de csak „esetleg, hogy ha aznap / szép napfényes épp a járda”, s míg koszorút kötöz a sírra s mintegy mellesleg „felsóhajt: »Pauvre homme!«”.

Megindulunk felfelé a napfényes járdán, igaz, az évforduló már elmúlt, mondhatni, lekéstük volna, ha tudtuk volna, ha nem lenne máskor, és ha akkor nem lettünk volna máshol. Igaza is volt a költőnek, kinek lenne kedve felsétálni azon a borongós februári napon a sírok közt bóklászni. Most célirányosan megyünk, nem bóklászni, mint a múltkor, magyarázza Zé, és a bejárat melletti őrházra függesztettek közül leakasztja a temető műanyagba öntött térképét. Kikeresi Heine nevét a temetői best of-ot, a holt híres emberek listáját, mintha csak a tavalyi Grammy-díjasok névsorát böngészné, aztán Heine számát a temető térképén, azaz a sírjáét. Mit írtak oda, kérdezem, „un grand poéte allemand et un grand écrivain français qui demeure á Paris comme l’émigré…”? Valami ilyesmi, hagyja rám Zé, akivel szemben szegényesen szedett-vedett álfranciámmal felvértezve nyeregben érzem magam, hiszen Zé németül tolja (a keleti angol mellett), így nem tudja leleplezni nevetséges hibáimat, s így nem is értem, mit keres a városban, bár az emigránsok városában ez mondjuk amúgy is normális. Gondolom, míg lépdelünk a fényes köveken, s az újabb kereszteződést a térképen csekkolja.

Hogy célirányosan, vagy bóklászni tehát pusztán döntés kérdése: leakasztjuk-e a bejáratnál a temető térképét, vagy sem. Bóklászni persze jobb, lírai hangulatokat szül, de nekünk nincs sok időnk, prózaian sietünk. Megtaláljuk a sírt, fehéren világít, klasszicizálóan ízléses, oszlopszerű csúcsán Heine buste-je. Itt nyugszik Mathilde asszony is, persze csak „Frau Heine”-ként, kisbetűsen szerepel a költő neve alatt. A pillangó a lélek jele (psyche), a lyrán rózsakoszorú, a thyrsus alatt homokóra. Csak a német sorok zavarnak be, a sírverset, amelyet a sír négy oldalának padkájába véstek: nem értem. Zét kérlelem, fordítsa le, és sorról sorra világosabbá válik, hogy nem az Emlékünnep című vers áll ott. Egy másik, s hogy melyik lehet, lövésem sincs. A lényeg, hogy szerencsére nem hiába jöttem, mondom Zének, és előhúzom a tabletemet, felnagyítom a verset, mire ő a homlokához kap. Jaj, ne, ezt már egyszer eljátszottad velem Kafka sírjánál. Prágai őszi látogatására gondol, amikor egy fagyos november reggelen kirángattam az Olšany új zsidó temetőjébe, és ott Ká sírja előtt felolvastam az Álom című írását. Végig fogom olvasni. Mondom Zének a megszállottak nyugalmával, és belefogok:

„Sem misét nem mondanak majd,
sem kadist a csendes órán,
imát nem mond ez sem, az sem,
halálom évfordulóján…”