FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa V.

A városnak köszönhette elsősorban a nyelvet: egészen sajátos módon tanult franciául, úgy, ahogy én sosem tudnék ekszküzemua. „…ekkoriban idejét szakáll növesztésén kívül főként azzal töltötte, hogy szigorú betűrendben magolja be Kelemen francia–magyar szótárának 1924-es kiadását, a nyomdai rövidítésekkel együtt” – írja egy emlékező. Persze, bejárt a Sorbonne-ra is, de úgy tűnik, elég rapszodikusan. A városnak köszönhette a társadalmi szerepvállalásra való eszmélést, belép az Anarchista-Kommunista Pártba, ott van a május elsejei felvonuláson is. Megismerkedik a kortárs francia költők műveivel, mindenekelőtt Apollinaire hat rá. És e városnak köszönheti Villont is, akitől néhány verset lefordít.

Lidi nénémnek öccse itt, / Batu khán pesti rokona, / kenyéren élte éveit / s nem volt azúrkék paplana; / kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot – / hejh burzsoá! hejh proletár! – / én, József Attila, itt vagyok!” – írja a párizsi év májusában a Bevezető, az egyik legkorábbi önarcképszerű versében. Szövege JA barátja és lakótársa Janovics Ferenc keze írásával maradt egy fecnin, melyre a költő karikaturisztikus portréját is odapingálta.

Hogy ide került, az közvetve Horger Antalnak köszönhető, aki legendás mumusként vonult be a laikus irodalomtörténetbe. Ha ő nem „tanácsolja el a tanári pályától”, talán rendesen megtanult volna franciául (ezt a szakot is felvette), viszont fél év múlva aligha iratkozott volna be a bécsi egyetemre, s ott a tanév során aligha ismerkedhetett volna meg a bécsi balos emigráció színe-javával, ahogy a marxizmussal, az avantgárddal sem, nem kelti fel az érdeklődését a szürrealizmus, és nem tölti a következő tanévet Párizsban, ahol ez a sok impulzus beérhet. 

A kutatók szerint JA tizenhét évesen hallhatott először Villonról, Juhász Gyulától. Amikor a Toll-beli közlésük után három évvel, 1931-ben a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötete megjelenik, huszonhét éves. Villont a kötet végére a „fordítás” címkéje nélkül illeszti: „a tanult francia betyárnak három balladája és négy sorocskája”. Talán ez a betyáros hang szólal meg abban a nyelv-cserekereskedelemben, amelyet a józsefattilául beszélő Villon és a villoni sorokat imitáló József Attila között bonyolódott. Vas István mutat rá a Lebukott, a Mondd, mit érlel, a Bérmunkás ballada, A tőkések hasznáról és a Vigasz című versekre: mindegyik a villoni balladaformát veszi elő. Így lett a „szegény Villon” beszédéből („De moi, pauvre, je veux parler”) a szegény proletaire beszéde („mondd el, mit érlel annak a sorsa”). Miközben Apollinaire szárnyalása és a kommunista ideálok szlogenjei is érződnek benne, a francia betyár hangja kihallatszik. E hang, az élet büdösségére való rámutatás, a ki- és beszólások retorizáltsága, a refrén hajlékony jelentései híján talán JA nem tudott volna olyan keresetlen, sallangoktól megfosztott proletárlírát művelni.

Villon magyar hangja, és Villon hangja a magyar költő soraiban. Ha JA fordításait szemügyre vesszük, még világosabb e kapcsolat különös kölcsönössége. A húszas évek végén, amikor ezek megjelennek, Villon nem számít ismert költőnek Magyarországon. Párizs századfordulós lelkesedése az (újra)felfedezett hang iránt elsősorban Vitu és Lognon archívumokból előbányászott kordokumentumok alapján rekonstruált életrajzi részleteinek, valamint Marcel Schwob filológiai tanulmányainak köszönhető – ezek alapján aztán megírhatták a költő életét (pl. Gaston Paris, Champion). József Attila előtt csak Tóth Árpád fordított Villont, bár nagyon szépen, a tótárpádos hang mégis túl szép az eredetihez képest, amely archaikussága ellenére is az élőbeszéd benyomását kelti (pont ezért nehéz fordítani, pláne a jargonban írt balladákat) – s néha eldönthetetlen, hogy egy-egy sor egyszerű, vagy együgyű. 

A szemtelenül őszinte hang, a hétköznapok képeiből építkező imagináció, a megszólalás keresetlensége, a gondolat meztelensége és a közlés pimaszsága, amely talán mindkét költőt jellemzi, leginkább a Villonról meg a vastag Margot-ról szóló ballada fordításában talált igazán egymásra. Érdekes egy szó és hangzás szerinti fordítás, amely nem jellemzi az egészet, itt briliáns megoldást szül, a JA korabeli magyar zsargon franciából tolvajlott szavát hagyja meg: „Fazekat happolok, ha emberek / jönnek” (Quand viennent gens, je cours, et happe un pot). 

Mi sem mutatja jobban a villoni és józsefattilai együtthangzást, mint az, hogy a törvényen kívül álló francia betyár saját sorsát idézte fordítója fejére. Igaz, Villont tolvajlásért – de mondjuk inkább úgy: happolásért – csukták le, a kagylósok (coquillard) bandájával elkövetett gaztettek, s végül egy balesetnek tűnő gyilkosságért „körözték”. JA-t pedig a Döntsd a tőkét… kötet Szocialisták című „lázító” verse miatt osztály elleni izgatás, s ezt tetézve a Vastag Margot-ról szóló balladafordítás miatt pedig szeméremsértés vádjával. Igaz ugyan, hogy nemcsak a vád különbözött – JA-t ugyan az akasztófa árnyéka helyett nyugalmas fegyházi napok fenyegették. Aztán szerencsére mindketten megúszták. 

A rue Cloche Perce-re, a középkor megboldogult piros lámpás utcájára, semmi sem emlékeztet a múltra, sem a híres Vastag Margot-ra. Az utca és a rue François Miron sarkán azonban áll egy középkori ház. Igaz, Villon kora után épült, a fíling kedvéért elképzelhetjük, hogy itt vagyunk „e bordélyban, hol szállásunk vagyon”.