FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa III.

Talán nincs is jobb, mint a tükörfordítás vagy a totális ferdítés, töprengek, míg fagyos ujjakkal rágúglizok a mobilomon Villon Testamentumában az Ártatlanok temetőjére címzett rész eredetijére. 

„Item, a Tizenötször-Húsznak 

 – Háromszázaknak más neven – 

(Párizsiakra gondolok csak, 

Mert a falut nem kedvelem) 

Hagyom a nagy szemüvegem, 

Tok nélkül: így majd végre bölcsen 

Látni fogják, ki gaz, ki nem, 

A Saint-Innocents-temetőben.”

Az eredetit kell megfejtenem, mert Mészöly Dezső fordításán húzom a szám. Pontos, pontos, csak ma már épp érthetetlen és eleventelen. Holt szöveg – erre persze csak többszöri olvasás után jövök rá. Már a latin „ugyan az” formula a kezdet kezdetén. Jó, világos, hogy szerződés-szöveget imitálva a Testamentumot fűzi tovább, hagyományoz, de. És ugyan ki tudja ma már azt, hogy a Quinze-Vingt (15-20, mely 300-at tesz) a vakok ispotályát jelentette a faubourg Saint-Honorén, amelyet IX. Lajos alapított a tizenharmadik század közepén? 

A legtalálóbban a legpontatlanabbul lehetne fordítani, amelyben a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségére hagyományoz a költő, annak is a párizsi fiókjára, mert a vidék nem érdekli, ugye. Hogy mit keresnek a vakok a temetőben? Ez volt az egyik koldulásra kijelölt hely. Persze, nem voltak egyedül, naplopók, kéregetők, járókelők, vásárosok, szélhámosok és kurvák is sűrűn látogatták a forgalmas középkori temetőt. 

Mindezeknél nagyobb gondot okoz a „lunectes” szó, mert elég logikátlannak tűnik szemüveget ajándékozni a vakoknak – még ha tok nélkül is, még ha átvitt értelemben is: az emberi jóság-gonoszság mélyére is látni vele metaforice. Mondjon bárki bármit, abban hiszek, hogy a költészet a rögvalóságot közvetíti, és a legszigorúbb logikus rendet követi. 

Hogy mit láthattak ekkoriban az Ártatlanok temetőjében az azt körülvevő árkádok fölötti „tetőtérben” összegyűjtött csontok mellett, azt a művelődéstörténet jól tudja: ezek alatt az árkádok alatt volt az első danse macabre, avagy haláltánc-ábrázolás. Az eredeti eltűnt a temetővel együtt, készültek azonban metszetek az ábrázolások alapján. Persze, a vakok attól még vakok maradnak. A lunettes a mai franciában szemüveget jelent, de ne feledjük, hogy Villonnak, ha volt is testálható szemüvege, nagyon más volt, mint itt a téren körülöttem flangáló Jean-Pierrek divatos keretű lunettes-je. Az optika a jövő titka volt még, de az üveglencséké is. A szemüveg monokliféle kerekre csiszolt, foglalatba helyezett hegyikristály lehetett. A lunettes szót pedig tükrökre is használták. Ezek nem a mai tükrök voltak, inkább fényesre csiszolt fémfelületek. Érthetjük tehát Villon sorait úgy, hogy a temető bűnök és erények ábrázolásaiban a (morálisan) vakok, akár egy tükörben, megláthatták, mi helyes. A tükör ráadásul a mértékletesség erényét ábrázoló allegorikus alak szokásos attribútuma volt ekkoriban. Ezt a megoldást támasztja alá Jean Meschinot, Villon ifjabb kortársának Lunettes des Princes című műve, amelyet inkább Fejedelmek tükörének lehetne magyarítani, semmint szemüveges hercegeknek. 

Szép, szép, de hát a vaknak mindegy, hogy tükör vagy szemüveg! S valóban lehetett rögvalóság-vonzata az allegorikus okoskodásnak. A koldusok ugyanis nem mind voltak vakok és gyengénlátók, gyakran megjátszották magukat a könyörületes szívek előtt. Igaz, ma errefelé vicces és őszinte táblafeliratokkal próbálkoznak inkább a hajléktalanok egy szabadabb és cinikusabb világ benyomását keltve. Hogy is lehetne ebben a világban Villont megszólaltatni? Hogy lehet ma a tükör-szemüveg kettősségét visszaadni, a furcsa vakság-látás ellentmondását feloldani? Elgémberednek az ujjaim, mire megtalálom az utolsó rímeket a hóolvasással szétfolyó sorokra. Ez nem stanza már, nem Villon. De nem is az Ártatlanok temetőjében ülök, hisz az már rég nincs meg.

U.a., legyen a VéGyéOeSzzé

Avagy: Vakok és gyengénlátók

Országos Szövetségéjé.

(Vidék nem izgat, Párizsi fiók!) 

Rátok testálja Villon műszemét:

A temetőben megláthatjátok

Mely fickó jó s melyik szemét, 

Keressétek az Aprószentekét.