FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XX. / A szatíra

„Mindenen túl a legcsodálatosabb a Pont Neuf-ben az a 381 mascaron, amely a híd padkája alól néz le ránk. Csapzott arcok, amelyek vén férfiakéi voltak tán, míg kővalójukban el nem vadultak. Faunok és szilénoszok torz grimaszai, melyek túltesznek szájuk görbületével, szakálluk csimbókjaival, szemöldökük ráncával, torkuk néma hördülésével, minden túlzásukkal az emberi arc korlátoltságán. A híd ívein egy antik szatírjáték pillanatképe pihen. Kőtekintetük szúrósan figyeli az alant járókat-kelőket a rakpartokon, a hajózókat a vízen, torzságuk egyszerre megrettent és felvidít, de talán épp saját arcukat keresik a fodrozódó víztükörben, amelyet folyton összetévesztenek a szomszédaikéval.”

A következő feljegyzést a zöld füzetben találom, amely Párizsba Szarajevóból jött és oda érkezett vissza. „Úgy tartják, nincs köztük két egyforma. Mind egyedi a 381 grimasz, amely Germain Pilon műhelyéből került ki. Azt mondják, a mascaronok mindegyike valós ember arcáról mintázódott, így a grimaszok tekintetében a régi párizsiak néznek le ránk, a hídépítés korának arcai a 16–17. század fordulójáról. A csóró zsebesek, az bölcsek kövét áruló sarlatánok, a random kocsmatöltelékek, a öregedő kurtizánok, nyilván örömmel ültek modellt némi apró fejében. Mindezek ellenére nem a megörökítésük volt a cél.”

A mascaronok hülyét csinálnak az emberekből. Úgy tartják, funkciójuk védelmező, megóvnak a gonosz szemtől, a démonainktól, az ördögi szándéktól. Valamikor a reneszánsz kori itáliai háborúk során került francia földre, s csakhamar közkedveltté vált a mascaronok divatja, a bejáratok, kapuk ívébe helyezett antikizáló nimfaarcok, gorgó- és medúzafők, esetleg a gótikus templomokban látható középkori Zöld Ember vonásait felöltő szilénoszok. Igaz, a Pont Neuf mascaronjainak szatírarcaihoz ritkán találunk hasonlót Maraisban és a Les Halles környékén e legrégibb házőrzők között. Ha soká szemléljük őket, az a benyomásunk támad, hogy nem is Európában vagyunk: a pofák a hindu templomok túlvilági szellemeire, a tibeti haragvó buddhákra vagy virgonc, de félelmetes kínai démonokra hasonlítanak. Mascaronok, amelyek a homályos álmok bugyraiban villannak fel, és amelyek szájgörbületéről lehetetlen eldönteni, vajon az álmodó lelkének húsára éhes vicsorral van-e dolga, amelytől eleddig menekült, vagy az űzöttnek menedéket és védelmet nyújtó, pajkos, cinkos vigyorral. Maskarák test és lélek nélkül, vágyak és félelmek torzképei, amelyeket csak az imbolygó folyón megvillanó másuk tesz emberivé, egy-egy szempillanatra. Amikor hirtelen kisimul a torzulás.

762 kőszem vizsgálja gúnyos tekintettel a Pont Neuf alatt közlekedőket (torzságukban furcsamód egy félszemű sincs köztük!), hogy mágikus biztonsági kamerákként kiszűrjék az ártó erőket, amelyeknek nincs helye a városban. A hídon ugyan nem láthatták, mi folyik, különben nem vált volna zsebesek és kurvák tanyájává.

A Hókuszai füzet óta Jével több terepmunkát végeztünk a helyszínen (színhelyen), hogy kiderüljön, a mascaronok grimaszát az ember, bármennyire is igyekszik, képtelen utánozni. Pedig valós arcokról készültek. Ha így van is, a vonások rándulásokká, az arckifejezés grimasszá torzítva túllép az arckifejezés korlátain, végletessé túlozva, tolva az arányokat. Ez a szatíra szelleme.
Erre persze később jöttem rá, a fekete füzetnél, amely tavaly íródott: „A mascaronok a karikatúrák ősei, a grimasz a burleszk arc, amely túllép a vonások határain. A szatirikus humor akkor jó, ha túllép minden határon. Ha a hibát a gúny tekintetén át felnagyítja, az érdemeket lekicsinyíti, a rangot lenézi, a jellemet eltorzítja. Mert nem jellemeket ábrázol a szatíra, hanem, csak azok komikus torzképeit, akár az antik komédiákban, torzító túlzások élével és élcével ragadva meg egy emberi minőség lényegét. Nem karakter, de vonás. Nem arc, de maszk. Nem arckifejezés, de grimasz. Nem arcmás, de torzó. Az antik örökség folytatása, a római alapok, a francia szatirikus szellem.”

Scarron, akinek korában az Új híd még valóban új volt, rövid és velős szonettben jellemezte a Várost. Alulnézetből: azt a söpredéket írta meg, akikről a mascaronokat mintázták, és akik miatt hírhedtté vált az Új híd, amely Molière komédiáinak, Boileau szatíráinak és La Fontaine állatmeséinek korában is még újnak számított. A szatíra megvéd a gonosz szemtől, a rossz tekintettől, az ártó szándékot fonákjára fordítja. Talán Scarron, a francia szatíra atyja, aki mögött a gúny olyan ragyogó középkori mesterei sorakoznak, mint Rutebeuf vagy Rabelais. A szatíra világát őutána Boileau a raison rugalmassága, pallérozott elmésségei nádpálcasuhintásként hatnak. Később Voltaire mesés élcei következtek, melyek akár a csaláncsípés, vagy a méh fullánkja: soká viszketnek. A francia szatíra alakváltozásai például később a karikatúra fejlődésében is követhető, a forradalmi sajtótól a Charlie Hebdoig.

Boileau Költészettanában egyébként kétszer is említi a Pont Neuf-öt, vagyis a hozzá kapcsolódó scarroni söpredék ócska humorát: „A burleszk legyen az Új Híd divatja csak” – írja az első énekben. A harmadik ének végét pedig a zöld füzetbe pingálva találom. Egy színpadi szerzőt állít pellengérre, vaskosságai és kétértelműségei miatt. Magyarul e rész nincs meg, az utolsó, maskarád szó a mascaronokra asszociál: „Qu’il s’en aille, s’il veut, sur des tréteaux monté, / Amusant le Pont-Neuf de ses sornettes fades, / Aux laquais assemblés jouer ses mascarades.” – „Hagyjátok, hadd menjen, ha akar ácsolt színpadokra / Mulattassa az Új hidat unalmas fecsegésével / A gyülevész lakájok maskarádéjával.”