FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XVIII. / Apokalipszis

Bruncvík lovag szobráról van szó, a híd pillérjének csücskén áll a Moldva kisoldali partján. Közönyös tekintete, szinte már együgyűen egyszerű alakja mindig furcsa érzéssel töltött el, ha átmentem a hídon. Jobbjában kardot tart az égnek, baljával címert támaszt, a város címerét. Eszembe szokott jutni Kafka azonos című elbeszélése, amelyet a jelek szerint a Bábeli torony bibliai mítosza és Prága város címere inspirált. A címerben szereplő három torony asszociálhatta a Bábel tornyát, ám a szöveg legutolsó mondata igazán árulkodó: „Ezért is viseli címerében a város az öklöt.” Rögtön a címer közepén látható kapuból kinyúló ezüst kardot tartó ezüst kézre kell gondolnunk. Mintha ugyanaz a kardot tartó kéz lenne, mint amellyel Bruncvík vitéz az égre mutat.

Abban az időben, amikor Kafka a szöveget írta, a kardos kéz a Republika által újraformált címerben – a legionárius ideológiának megfelelően – a Habsburg elnyomás és a németesítés ellen való ősi tiltakozás jelképét jelentette. A történelem fintora, hogy a kar és kard eredetileg egy Habsburg, III. Ferdinánd hálája jeléül került bele a városi címerbe. Az óvárosiaknak az uralkodó melletti kitartásuk, a svédek elleni hősies védelme jeléül, amikor a Károly híd csatatérré változott. A nemzeti ébredés idején pedig Szent Vencel kardjának vélték. Vencelben a nemzet egyesítését és az elnyomás alóli szabadulást látták.

Ez a romantikus elképzelés egy régi próféciára utal, amely több verzióban is jelen van a cseh mondakörben. A legismertebb talán az a középkori eredetű legenda, amelyet Alois Jirásek is feldolgozott mondagyűjteményében, és amely Vencelhez és a Blaník hegyéhez kapcsolódik. A hegy gyomrában nyugvó, majd a jövőben, a legkilátástalanabb történelmi helyzetben seregével visszatérő szent király olyan messianisztikus elképzelés, amely az összeurópai folklórban ismert. Legismertebb irodalmi feldolgozása Heinrich Heine Németország. Téli rege című művében találjuk, ahol a meglehetősen cinikus narrátor a Kyffhäuser gyomrában találkozik Rőtszakállú Frigyessel, vélhetőleg a Grimm testvérek Német mondákjából merített. A magyar mondák Szent Lászlónak tulajdonítanak hasonló szerepet.

Ehhez a mondatípushoz kapcsolódik a szobor története – azaz Bruncvíké, vagy Rolandé, esetleg II. Ottokáré, vagy VI. Károlyé, mivel kilétére csak egymástól elütő mesés mondák adnak magyarázatot. A kőremeket egyébként a svéd hadak megkárosították, mai alakját csak a 19. század végén nyerte el, ekkor került oda az oszlop tetejére a szobor is. A történészek szerint ugyanis eredetileg Roland-oszlop volt, a városi jogok szimbóluma és védelmezője, akivel gyakran találkozhatunk a régi városokban, Ragusában éppúgy, mint Brémában. A hídépítő IV. Károly idején roppant népszerű volt, ugyanis a császár Nagy Károlytól való eredetét is hangsúlyozta.
Josef Svátek, aki még a régi megrongált oszlopot látta, több mendemonda mellett a kardhoz fűződő legismertebb legendát is közli gyűjteményében. Eszerint Bruncvíknak mágikus kardja volt, amely varázsszóra működött („Všem hlava dolů!”). Miután visszatért hőstettekkel tarkított útjáról Prágába, a kardot a híd azon pillérébe falaztatta, amelyen szobra áll. A prófécia szerint a kard kiemelkedik a hídból, amikor a Cseh Királyságot a legnagyobb szorongattatás éri, és amikor a megmentésére siető Szent Vencel király seregével a kőhídra ér, fehér lova patájának dobbantására kiemelkedik a kard a hídból, amelyet a király a szélrózsa négy irányába megsuhint – s ezzel beköszönt az Új Királyság aranykora.

A cseh kultúrtörténetben a próféciák meglehetősen fontos szerepet játszanak, a nyomtatás elterjedésével a népi Szibilla-könyvek variálták tovább a korábbi korok anyagát. S adtak hozzá újakat, amelyek a kor szellemét tükrözték, és az aktuális hatalom elleni, szimbolikus ballasztba rejtett propagandát. A középkori legenda és a nemzeti ellenállás propagandája két olyan elem volt, amelyet a nemzeti ébredés romantikája készen talált. Jirásek mondagyűjteménye épp a Blaník-mondakörrel végződik, s Jirásek nemzetféltő üzenetével zárul. Előtte azonban e ponyvanyomtatványokból merítve a Szibilla és a Vak Ifjú jóslatait is feldolgozza. A Királyság romlását és a Város pusztulását Szibilla és a Vak Ifjú is megjövendöli. A katasztrófák végét náluk is Vencel seregének („svatováclavské vojsko”) felbukkanása jelenti.

Előtte azonban Szibilla jóslatában a Prága pusztulását követő, megható posztapokaliptikus képet fest. A város pusztulását csak annyian élik túl, hogy épp elférjenek egy sátorponyva alatt. „Prágát azonban más városoknál jobban veri meg az Isten. A tűz és szörnyű árvíz pusztítását az ellenség végzi be. Romjait burján és galagonyabokrok növik majd be, köztük nyusztok és rókák lelnek szállást. A hajdan híres város pusztasággá lészen, s ha időnként áthalad rajta egy-egy fuvaros, megáll a kőhídon, s ostorát elcsattantja a halotti csendben, és így szól majd fiához: Itt állt egykor a nagy város, Prága, s ott állt az Óvárosháza.”

Hát nem különös, hogy a Város, amelynek története próféciával kezdődött, ugyanazzal ér véget? „Město vidím veliké, jehož sláva hvězd se bude dotýkat…” – jövendöli Libuše, a mitikus fejedelemnő az ősidőkben. „Tudy bývalo veliké město Praha” – konstatálja a fuvaros. A végromlás próféciája, a posztapokaliptikus kietlenség sokkal megkapóbb és valóságosabbnak tűnő költői kép, mint az utána következő messianisztikus dráma eszkatologikus happy endje. Talán a Holnapután című film Manhattan-látképe a jégbe süllyedt Szabadság-szoborral közelebb áll hozzánk, mint a Mennyei Jeruzsálem tizenkét drágakőből kirakott kapujának képzete. Talán erre a sivár kilátástalanságra jobban vágyunk, mint a megváltásra. Talán Kafka számára is így tűnhetett. Az ezüst kar és kard nála nem a felmentés jele, sőt, a kard hiányzik. Csak az ököl marad, a lesújtó. E szemszögből olvassuk újra A város címere című parabolájának utolsó előtti mondatát: „Mind e városban született mondákat s dalokat vágyakozás tölti el ama megjövendölt nap után, amelyen a várost öt gyorsan egymás után következő ütéssel szétzúzza egy óriásököl.”