FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XVII. / A török

A szoborcsoporton háromszor szerepel a gonosz, a reliefen göcsörtös ördögként, a talapzat kariatidáin Démonként, s bár számbeli fölényük van a szentekkel szemben, azért hogy kétséges ne maradjon, ki az úr, a harmadik démont Szent Prokop lába tapossa. Szent Prokop ugyan soha nem találkozhatott Vincével, mert ő négyszáz évvel később élt, és a pogány csehek helyett a francia Riviéra és Itália népének prédikált. De egész Nyugat-Európát bejárta, s minderre egy álom (s abban Krisztus, Szent Ferenc és Domonkos) utasította. S Vince bőszen prédikált az egyre közelgő végre, feltámadásra és ítéletre figyelmeztetve a híveket – ezt ábrázolja az ő szobra alatti relief. De a hitetlenekhez is szólt – s bár azt vallotta, a kegyelem fel kell hogy oldja a félelmet, amely így szeretetté válik – alantasabb eszközöket sem átalott bevetni, ha a zsidók megtérítéséről szőtt vágyálma beteljesítésének újabb lépcsőfokáról volt szó: a hivatalok általi megfélemlítés nyilván megnyitotta a kegyelem előtt a szíveket.
A kariatida Démonja alatt a „70 Daemones domuit” felirat szerepel, a démonűzés ugyanis kollégájához, Prokophoz hasonlóan Vincének is a munkakörébe tartozott. A többi felirat is számszerűen tudósít Vince eredményeiről (pl.: 40 resuscitavit/feltámasztás). A démon szomszédságában lévő alakban nem könnyű elsőre felismerni a zsidó hagyományos ábrázolását, nem úgy, mint a turbános töröknél, amely a bal oldali kariatidából mered. Mindketten Vince térítése mellett tanúskodnak: a muszlimokat a katolicizmusra (800 SARACENOS AD FIDEM CATHOLICAM) – illetve a zsidókat Krisztushoz (2500 IUDAEOS AD CHRISTUM) térítette. A két szoboralak ábrázolása hagyományos, arcvonásaik expresszívek, a két ábrahámi hitetlenség bűnös természetét sugallják. A török  pöffeszkedve nyúlik ki a kőből, tekintete s bajusza egyszerre áraszt konok gyűlöletet és egykedvű lenézést. A zsidó lepelbe, azaz talliszba burkolódzik, körgallérjára barokk kacskaringók bozontjaként omlik a szakáll és a pajesz, homloka felett felismerni a tefilin szélét, arca dúlt és zavarodott, nyitott szájáról lehetetlen eldönteni, hogy megrémülő hőkölést vagy biblikus parancs dörgedelmét szólja-e.

Xavéri Szent Ferenc szobrának esetében az alárendelt egzotikus népeket képviselő alakok már nem is álcázzák magukat kariatidának: hátukon hordják a szoborcsoportot és a szentet tartó talapzatot. A humán tartópillérek, egy kopasz-copfos japán, a tolldiadémos indián, egy turbános tatár és egy fűszoknyás néger alak nem tévedésből került a hídra. Urambocsá, nem is indián, hanem indiai – ezúttal a szobrász okozta a kolombuszi zavart. Hiszen Xavéri Ferenc nem járt az újvilági Indiákon, de indiai és japán missziós útjáról van szó, ahogy a felirat mondja „INDIARVM ET JAPONIAE APOSTOLO”. Szóval akárcsak a dominikánus Ferreri Vince pár századdal korábban, a jezsuita Xavéri is az igazhit terjesztésére tette fel az életét, a pogányok, a vadak, a hitetlenek megtérítésére. Lába előtt egy tollkoronás, indiánnak tűnő indiai fejedelem térdel a magasba emelt keresztre tekintve.

A győzelmes kereszténység kudarcát is megtaláljuk a Károly hídon, persze, sokkal áttételesebben. Josef Svátek legendáriuma ismertségében mindjárt a Nepomuki szobra után tartja számon a prágai híd törökjét, amely a népi humor és gúnyolódás tárgya volt. A Kisoldal felől, a Judit-torony irányába átkelve a folyón, a Kampán és a Čertovkán ott találjuk a rémisztő és monumentális szoborcsoportot balról a törökkel. Mathai Szent Jánost, Valoisi Szent Bódogot (Felixet) és Ivánt ábrázolja a szoborcsoport. Az általuk a 12. század végén alapított, a szentháromságról elnevezett trinitáriánus rend egyik fő feladata a pogány (muszlim) fogságba esett keresztény foglyok kiváltása volt. Ezt ábrázolja a híd szoborcsoportja is, megszabaduló rabot, lehulló bilincseket. A talapzatban azonban rácsos bejáratú üreg van kialakítva, amelynek árnyékában a láncra vert rabok olyan expresszív arckifejezéssel szenvednek, hogy szinte a pokol lángjait is belelátja az, aki benéz a rácsok mögé, hogy végül elrettenve fordítsa el tekintetét. A cella mellett áll a török jobbról, balról a kutyája segíti a rabok őrzését.  
A török figuráját, éppúgy, ahogy a kariatidából kinéző kollégáját Szent Vince és Prokop alatt, itt is a sztereotípiák alakítják. Pöffeszkedve dülleszti pocakját, tespedten dől a falnak, fejét támasztja egykedvűen, turbánja homlokát nyomja, övén rémisztő handzsár lóg, jobbját a derekán nyugtatja, ostort tart. A törökök sosem tették be  a lábukat Prágába, s a cseh korona tartományait sem foglalták el – bár lakosaik harcolhattak katonaként az osztrák hadak soraiban Magyarországon –, a rémület, az évszázados félelem mégis ebben az egzotikus szoborban összpontosul. Mintha a hídon ácsingózó török alakjába vetülne ki a félelem, amely sosem változhat szeretetté: a rabigába hajtó muzulmán, a kereszténység kudarca, a Város meghódoltatása – képzeljük csak el, mennyire reális volt Prágában e rettegés, pláne, amikor biztonsági megfontolásból Bécsből ide helyezte a birodalom székhelyét II. Rudolf. Hogy egyszer csak beveszik a várost az oszmánok a Kızıl Elmáról, azaz a piros- vagy aranyalmáról szóló ősi jóslatnak megfelelően. Hogy éppen Prága városa lesz a jóslat almája, hogy a szultán átlovagol a Károly hídon, ezen a frenk (keresztény) köprün, vagy ćupriján (hídon), s kitűzi a félholdas zászlót a Hradzsinra, amelyet már Prag kalesinak, vagy Prag saraynak neveznek, az esti imára pedig a Szent Vitus dóm templomtornyából hív a müezzin ezánja. Igaz, a török veszély elmúlt, a félelem azonban, akárcsak a török szobra a hídon, itt maradt egzotikus, régi lidércként. Hogy a szófogadatlan gyerekeket ijesztgessék vele. Megállj, elvisz a török! A gyerekek mumusának alakja az irodalom képzeletét is megihlette. Egon Erwin Kisch, a prágai német író és zsurnaliszta egy bűbájos elbeszélésben dolgozta fel az egzotikus mumust. Az ifjú Miluška, akit Zadriades Patkanian, az örmény kereskedő feleségül vesz, képtelen megszokni, hogy férje handzsárt hord az övében. Amely ráadásul, mint később kiderül, előző felesége életét oltotta ki egy féltékenységi jelenet végén. A történet egy gyerekkori emlékkel játszik, amikor Miluškát, aki apja közeli műhelyéből a hídra járt játszani, s lábát a híd kávájáról lefelé lóbálta, megfenyegette apja: megállj, elkap a török, szablyájával levágja a fejed, mint minden rossz gyereknek! A házasság nem sikerült különösebben jól: míg férje örmény barátaival a borozóban van, Miluška sétálni jár a Petřínre gyerekkori barátjával, Toníkkal, apja egykori inasával, akinek a szófogadatlan gyereket a gondjaira bízta. Egy alkalommal túl későn indul haza: a férjem megöl! Hazafelé menet szembetalálja magát a hídon a török szobrával, s egy macskakövet felkapva mérgében megdobja a törököt, s ezzel széttöri a szablyáját. Amikor otthon férje kirántja handzsárját, hogy bosszút álljon, íme, csak a markolatát tartja: letört a szablya éle. Miluška megmenekült a töröktől, akárcsak gyerekkorában. A török szablyája egyébként valóban fém, külön van beépítve a szoborba, és nemcsak Miluškát ingerelte, hanem azt a részeg turistát is, aki több mint tíz éve letörte, megszégyenítve ezzel a morózus törököt.