FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XIX. / A legenda

Ázik, miután megismétlődik az eset, rájön, hogy az Álmok Angyala szól hozzá, s végül megteszi, amit az álom mond. A történet fáradságos utazásról, csodálatos városról beszél, Prágáról, aki „Ír ve-Em be-Jisrúel… Város és Anya Izraelben. Mert az egész város hajszálra olyan volt, mintha az Álmok Angyalának sugalmazására építették volna.” Ázik persze nem tudja, pontosan hol keresse a kincset, folyvást a híd körül téblábol, amikor gyanút kelt. A híd őrei a parancsnok elé vezetik, aki előtt Ázik végül színt vall. „Hogy köztetek, zsidók között olyan bolondok is vannak, mint te, aki egy álom nyomába szegődtél, azt nem hittem volna. Ha én hinnék az álmoknak, akkor egész Krakkóig kellene poroszkálnom. Mert múltkor azt álmodtam, hogy ott valami végtelen nagy kincs van elrejtve egy zsidó házában a kemence mögött.” A parancsnok az álmokat ámításnak tartja, amelynek csak a vénasszonyok hisznek. Ázik viszont ekkor már tudja, hol keresse a kincset. Hazatér Krakkóba, és a kemence mögött megleli a „végtelen kincset”.

A történetet Jiří Langer Kilenc kapu című elbűvölő haszid legendáriumában olvastam. Ott az egyik csodarabbi, Szimche Binem meséli el. Először azt hittem, Langer saját találmányáról van szó, hiszen Prága sosem volt a haszidizmus városa. A történet végén derül ki, hogy az egyik krakkói zsinagóga építésének történetét olvassuk. A talált kincs legendás történettípusának gyakori zárlatáról van szó, a pénzből szakrális épületet emelnek: dzsámikról, kápolnákról is olvashatunk hasonlókat. Később Martin Buber haszid történetei között akadtam rá a másik változatára, itt is Bunám rabbi meséli el, ugyanarról szól a történet – igaz, Langer mesemondói stílusa mellett kifejezetten kopárnak hat. Az Álom Angyala sem szerepel benne. Viszont még a tanulság is ugyanaz.

Sokáig nem hagyott nyugodni a történet. A gyakran zsákutcákba futó filológiai kalandtúra során lassan derült fény a vándorlegenda titkos életére. Először az derült ki, hogy a történet a legmesésebb és legmesélőbb haszid csodarabbi, a braszlavi Náhmán rabbi történetei között is felbukkant a haszid világban, s csakhamar közkedveltté vált. Ott ugyan Bécs városába kell menni, és a tanulság is hasonlít, ám világosan kimondja az otthon értelmét: hogy a rejtett, a „végtelen” kincs a szív mélyén keresendő. „A kincs egész idő alatt az otthonomban rejtőzött, de el kellett hagynom azt és Bécsbe vándorolni, hogy végül visszatérve felfedezzem ott” – mondja a haszid.

Langer és Buber közös forrásának megtalálásával megoldottnak véltem a problémát. De a legenda tovább mocorgott. Pár évvel később Prágában bukkantam rá újra városi legendaként. Mondani sem kell, hogy a sztori kikeresztelkedett. Mert itt az álom kinyilatkoztatója, aki „pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a prágai kőhídon”, maga Nepomuki János. Élt egyszer egy szegény ember egy kis faluban Prágától nem messze, volt egy kunyhója, egy kertje meg almafája, de mindez nem volt elég népes családja fenntartásához, ezért gyakran nélkülöztek. A feleség elsőre kósza álomnak véli, ám másodszorra már isten akaratára gyanakodik. Harmadszorra pedig mindketten megbizonyosodnak efelől. A főszereplőt itt chalupníknak nevezi a szöveg, nem is lehet jól magyarra fordítani.
A chalupník már hajnaltól a hídon őgyeleg, állandóan új és új arcok bukkannak fel, ám a kincsnek nyoma sincs. Estére járva az őrbódéból kilép az őr, és megkérdezi, mit mászkál egész nap fel-alá a hídon. A történet e verziója kimondottan jól fésült: szó sincs erőszakoskodásról, puszta kíváncsi érdeklődésről. Az álmok igazának pökhendi elutasítása is hiányzik, s miután az őr részletesen leírja a saját álmát, vagyis az álmában látott chalupník házát, kertjét, almafáját és a három kereszt mellett odáig vezető utat, együtt mennek haza a faluba, s a kincset meg is lelik az almafa alatt. S testvériesen megosztoznak rajta.

E történetet Josef Svátek közölte az első Prága-legendáriumban, s nem is mellékes apropóból. Hogy a hídon valóban volt őrség, az 1883-as könyvecske is bizonyítja. Svátek korában ugyanis még mindig állt az őrbódé a Károly hídon, igaz, funkciójától már rég megfosztva, jobbhíján csak az eső elől szoktak meghúzódni benne. Állítólag a bódé éppen a híd közepén volt, de Svátek nem megy bele ennek elbírálásába. Közöl viszont a bódéhoz kapcsolódva egy koldusbotrajutásról szóló tanulságos történetet, a hal által elnyelt gyűrű ismert mesei motívum is felbukkan, s egy spekulatív monda is, amely szerint Vencel király ebből a bódéból figyelte, ahogy zsoldosai a Nepomukit zsákba kötve a folyóba dobják. Az igazsághoz tartozik, hogy bárhol volt is pontosan a bódé, Nepomuki János szobrára rálátást engedett.  
E történettel új irányt vett a vándorlegenda útjának feltérképezése. Előbb arra gyanakodtam, hogy Nepomuki kultusza hívta elő a sztori keresztény változatát. Svátek a történetet követő megjegyzésében azonban egy másik verzióját is közli – a morva Benetice környékéről való változatban az Úr angyala szerepel mediátorként. A nyomozás a történet után folytatódott. A történet verziójával sem magyar, sem szlovák, sem balkáni verzióban nem találkoztam. Megérzésem nem csalt: valóban német nyelvterületről érkezhetett a legenda. Egy tiroli mondagyűjteményben (Sagen aus Tirol, 1891) Zirl városának hídjához kötődik a történet, itt az őr helyett kecskepásztor szerepel. Az 1861-ben kiadott Deutsche Alpensagen pedig egy krajnai változatot közöl – a Möll folyó völgyében található Stallba kell itt menni, s útközben kincset lelni az álom szerint. Az őr szerepében pedig egy kósza öregembert, nyugalmazott katonát találunk, akivel a főszereplő egy hídon akad össze. A történet után szereplő megjegyzésből kiderül, hogy Innsbruck, Regensburg vagy Prága hídjára referálva is mesélik a történetet. S valóban, a Grimm testvérek Német mondák gyűjteményének 211. darabja a regensburgi hídhoz kapcsolódik, ám Johannes Agricola 16. századi gyűjteményéből merít. „Az álmok: mind álnok” – mondják hitetlenkedve.

És ez még mindig nem minden. Hónapokkal később a vándorlegenda brit szigeteken szétburjánzott több verzióját is előkerítettem. Az ír Limerick hídjához kapcsolódik az egyik, a változatok többsége azonban a régi London Bridge-hez kötődik.

Legendának néhány török verzióját is előkerítettem, ezekben azonban szó sincs hídról – az egyikben Damaszkuszba küldi az álom a főszereplőt, s az Amawi mecsetben történik meg a felismerés. Így már mindhárom ábrahámi vallás kultúrájának sajátja a történet. A vándorlegenda után való hajsza során végül kiderült, hogy megint csak mások nyomában járok. Az Aarne-Thompson-féle motívumindexben ugyanis már szerepel a történettípus a 1645-ös szám alatt (Az ember, aki meggazdagodott álmának köszönhetően). A török és perzsa verziókat összevetve az európaiakkal feltűnő, hogy hídról csak az utóbbiakban van szó. A történet vélhetően legrégibb feldolgozását az Ezeregyéjszaka mesegyűjteményében találjuk meg (351. éjszaka). Itt egy elszegényedett bagdadi embert küld az álom: „a szerencséd Kairóban van, menj oda”. Híd helyett mecsetet találunk,  mivel nem tudja, mi tévő legyen Kairóban, hol keresse „a szerencséjét”, szereplőnk egy mecset udvarán húzza meg magát éjszakára. Ám szerencsétlenség történik: a szomszédos házat kirabolják, s a tolvajok a mecset felől jutnak a házba. Félreértésnek köszönhetően elfogják emberünket, megkorbácsolják, s tömlöcbe vetik. Aztán a rendőrfőnök faggatására elmondja jövetele okát. Ő pedig bolondnak véli, és szélnek ereszti. Ugyan, ki hisz álmoknak, ő már háromszor álmodott egy bagdadi, ilyen és ilyen házról, ahol az ilyen és ilyen szökőkút alatt kincs van elrejtve…

Igaz, a híd a történet szempontjából más helyszínnel is pótolható, mégis, a híd szimbolikájánál fogva talán alkalmasabb: az utazást, a határátlépést, az otthon és a külhon, az álom és a valóság, a szegénység és a gazdagság, a tudatosság és a hitetlenkedés áthidalását láthatjuk bele. Hogy mikor vándorolt a legenda Európába (talán a keresztes háborúk idején?), és miért lett híd a mecset helyén, nem tudni. Csak annyit, hogy az álmot követve kell megtérni a szív otthonába, hogy megleljük „a végtelen kincset”.