FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve V. / A híd városa

A mostari öreghidat látjuk, úgy néz ki, mint egy utolsókat rúgó trágyahordó ló. Köve marcangolt, háta rogyadt, ponyva fedi – az alatt lehetett átszökni úgy, hogy a hegyekből figyelő sznájperek ne lőjenek agyon. Hogy egykor ez a ló kecses paripa volt, ívének báját költők énekelték meg, nehéz elképzelni. Goran káromkodása az után történik, miután végignézte, amit mi is látunk: az ív közepét találta el a gránát, és szinte csak kőhajszál tartotta össze a két part között feszülő hídtestet. Az egész napos lövetést összevágó home videók a lövésekre korlátozódnak. Sűrítve kapjuk azt a gyötrelmet, amelyet a hídtestnek ki kell állnia, a kiszolgáltatott ártatlan által elviselt szadizmus képeiről sok minden eszünkbe juthat az inkvizíciós vallatástól kezdve Jézus megkorbácsolásáig, az alexandriai könyvtár felgyújtásától a Rómában garázdálkodó barbárokig – a mostari könyvtár egyébként már eddigre leégett, akár a szarajevói Vječnica, azaz egykori városházában működő Nemzeti Könyvtár. Ahogy ez az emberi tudás pusztításának jelképévé vált, úgy vált a mostari Stari most lerombolása az ellentét és ellenség, a megosztás, a határvonás, a kizárás, és persze, a kulturális értékközvetítés fájdalmasan valódi képévé. A híd íve helyén az üresség tátong. Később gyalogos pallóhidat feszítenek a két part talapzatához.

Bár a hidat nemzetközi segítséggel újjáépítették, bármennyire igyekeztek is a Neretvába hullott köveit használni, tudjuk: ez a híd már nem az a híd. Hiába ítélték el Hágában Slobodan Praljakot – úgyis öngyilkos lett. Miután másfél évig hiába lőtték a keleti hegyekből a szerbek, azt a horvátok a nyugati hegyekből egyetlen tankkal, egyetlen nap alatt, 1993 november 9-én elintézték.
Az Öreg híd nem egyszerűen a város hídja. Hanem Mostar a híd városa. Az egész város a híd körül épült ki, a városnak még a nevét is a híd adja, amely akár az olasz források, akár Evlia Cselebi szerint a „most star” összeolvadásával született. E híd nélkül nincs város.

Lehet, hogy valójában nem is olyan szép, mint amilyennek a költők dicsérik, vagy ahogy az utazási irodák szétfilterezett képein látszik? Ó, dehogynem. Sőt, sokkal olyanabb. Az Öreg híd kecsessége még bájosabbnak tűnik az erődként szolgáló, a part sziklájából kinövő ormótlan tornyok között. Színe még ezüstebb a kopár hercegovinai táj ormainak napszakonként változó barna-szürke árnyalatai előtt. Ettől még smaragdabb a Neretva vize, még bujább a kertek zöldje. Minaretek merednek a sziklába vegyülő, százados kőházakat rejtő szürke palatetők, meg a köztük őgyelgő zöldítő füge- (smokva) és gránátalma- (nar) bokrok raja fölé. Ezek a színek, ezek a szilaj kontrasztok nyűgözhették le a hidat megfestő Csontváryt is, amelyek a mediterrán napsütés és a borongó bóra között feszülnek. A város sikátoros utcácskái (sokačići) bokaficamító kövezetükkel (kaldrme) bármilyen kiszámíthattalanul kanyarogjanak a sziklákba kapaszkodó mahalákon át, végül mind a hídra vezetnek fel. A hídra, amelynek szépségét megragadni valóban költői tornamutatvány. Folyamodjunk hát a költészethez.  

„Ki sorolhatná elő / Szép Mostar minden kellemét? – kérdezi retorikusan az első sor. S a többi? Sorol. „Két hatalmas torony között, feszül a bájos folyó fölött a híd / mintha a szivárvány színeit / mutatná a dicső ív.” – Írja szülővárosáról, Mostarról szóló török nyelvű gázeljében Dervis-pasa Bajezidagić, az egyik legjelentősebb bosnyák divánköltő, a török és perzsa nyelvű költészet szakavatott ismerője. S emellett megpróbált a hadfi: sztambuli neveltetése után udvari karriert futott be, Bosznia beglerbégje lett, majd a tizenötéves háborúban csatázott, részt vett Eger oszmán elfoglalásában. Gáziként és sehidként halt hősi halált Buda második ostrománál 1603-ban halt meg, a bosnyák források szerint valahol a Margit-szigeten, a magyarok szerint viszont valahol a csepelin. Szülővárosában iskolát és könyvtárat alapított, dzsámija még ma is áll a nyugati oldalon. A gázelben a Mostar szépségeit dicséri, friss levegőjét, tiszta vizét és buja kertjeit, a džennethez, második Szíriának nevezve majd a paradicsomhoz hasonlítva a várost, a vitézek és tehetségek fészkét. Hallgassanak az indiai papagájok a fülemülék városában, „De ó, Dervis! Te vagy ma a fülemüle / mely Mostar szépségéről dalol.”  

Egy a híd. Egy az ív, kettő az erőd, a part. Egy a város, kettő az egyetem. Egy a beszéd, de kettő a nyelv, amelyet az iskolában tanítanak. Egyaránt a buszpályaudvarról kelnek útra, de nyugaton autobuski kolodvornak, keleten autobuska stanicának nevezik. Színházba járnak, amelyet nyugaton kazalištének, keleten pozorištének neveznek. A rádiót, amit hallgatnak a radio postaje vagy a radio stanica közvetíti, kórházba pedig a zdravstveni centarba, vagy a medicinski centarba mennek aszerint, hogy a két part melyik nyelvén, a nyugati horváton, vagy a keleti bosnyákon nevezzük meg. A két nyelv persze ugyanaz, akár a város. De biztosan ugyanaz?

Két külön posta, futballcsapat, áramszolgáltató. Két part, egy folyó. Két nemzet, mellé harmadiknak a háború után visszatért szerbek, akik mindkét partot lakják. Podijelen grad. Megosztott város. Folyó által megosztott város. A híd puszta látszat, hiába építették újra, a kapcsolat, a kötelék, az egység, azaz az áthidalhatóság illuzórikus marad, míg azelőtt szimbolikus volt. Nem jelkép többé, csak jel. Képe emlékkép, ám nem a homályos régi korok, de a beboruló újabb idők mementója. A városnak valójában már nincsen hídja. Az Öreg híd nemcsak egyszerűen a város hídja, de lényege, hiszen Mostar a híd városa (NEVE), amely a kettősséget, a különbözőséget egyesíti két part, kelet és nyugat, múlt és jelen közt. A két part azonban nem egyesül sosem.