FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve IX. / A keleti

Aztán a piros füzet végét lapozom át, emlékszem, ott lapulnak azok a feljegyzések, amelyeket akkor írtam, az első visszatérés alkalmával. A zöld füzetben semmi nyoma a Kecske hídnak, de megtalálom Tihibro történetét, július 5-i keltezéssel. Egy szúfi tantörténet a hídon ácsingózó vén dervisről, amelyet kénytelen voltam átkölteni, miután a Kecske hídra képzeltem őt. Pedig nincs is megnevezve a híd a szövegben, Tihibro – úgy éreztem – mégis csak ott állhatott, a legendás Aranyvölgy végén, amely a város szívétől idáig vezet.

A piros füzetnél már jól ismertem az utat, amely a hídra visz. A Keletihez. De az első feljegyzés egy újszós cikk lett, április 15-én jelent meg, majdʼ egy évvel a piros füzet feljegyzése előtt. Csak egy facebook-posztnak hála tudom, április 4-én jártam ott először, pedig könnyű lenne visszakeresni, emlékszem, a pravoszláv húsvét szombatján jártam ott, amikor a freskón Isus szétzúzza a pokol kapuit, ez jutott eszembe. Meg az, hogy kisgyerekmentes csöndre vágyom, hiszen ekkor volt látogatóban Radka unokaöccsének családja Crna Gorából, s hirtelen kicsi lett a lakás.

Keresem a feljegyzéseket, a nyomokat, hogy rekonstruáljam a Kecske hídhoz fűződő intim kapcsolatom. A keleti híd ugyanis a magány hídja, a szarajevói időm zarándokhelyének célpontja volt. Az eseményeket, a zarándokutakat még csak-csak össze tudnám rakni egy krónikába, de aligha tudom visszakeresni a megismerés, az adatgyűjtés, a terepmunka, a feldolgozás fokozatait. Könyvcímek, passzusok, idézetek sokasága állna az egyik, a tapasztalat, az élmény pedig a másik serpenyőjében e kapcsolat feltárásának mérlegén.

A sárga füzetben több augusztusi bejegyzés is van, ekkor már nagyon sok jelentést kellett írnom a Kecske hídról újra és újra visszatérve hozzá, pláne Andrićot olvasva újra és újra, s újabb és újabb hidakat látogatva (Ćuprija tour). A Kecske híd, amelyen átkelve megérkeztek a Városba, vagy útra keltek a Városból, amelynél nem lakik, lakozik senki, csak folyamatos átmenetben van, vagy percnyi pihenésben vesztegel, az észrevétlen magány áthidalása. Noha a legfőbb útvonalon épült, méltóságteljesen ágaskodik, ívei kecsesen szépek, formái békésen arányosak, egyetlen útirajzban sem találunk róla igazi leírást. Ezzel kellett hát elkezdenem.

„A török hidakba a teher elosztása, a rugalmasság miatt gyakran építettek üres helyeket, boltíveket, háromszögeket, köröket, azaz lyukat a hídba. A henger alakú nyílások a sziklás partba kapaszkodó pillérben két oldalról szabályos kör alakúak, a híd egyetlen íve pedig szabályos félkör alakú. E szimmetriák szemlélése megbékíti a háborgó elmét, a lét átmenetisége, a pillanat közönyös illékonysága felett érzett bánat derűs ihletettségben oldódik fel. A hídon áthaladó út egyenese enyhén emelkedik, középen a boltív legmagasabb pontja fölött törik meg. A híd diszkréten simul bele a tájba. A szirtre vezető út mintha csak megnyúlna, s már ott is vagyunk a túloldalon, észre sem véve, hogy átkeltünk a hídon. Micsoda áldás – nézünk vissza a kanyon alján a folyóra. Szinte laposan bújik meg a híd enyhe csúcsával és szédítő magasságú ívével a környező hegyek szilaj sziklabércei tövében, amelyek alakját vele ellentétben az ún. természet kiismerhetetlen szeszélye formálta rémisztővé, nem pedig az ún. kultúra – melynek a híd az emberi elme, a kéz fáradalmai és a munka töredelmei árán szabályossá formált gyümölcse. Ám mindkét „ún.”-ben közös, hogy az ún. örök időknek építtettek. A hív ívének valódi magasságával csak akkor szembesülünk, ha lentről, a folyó partjáról, a pillér tövéből szemléljük. A legszebb látványt a Kozija ćuprija a Miljacka fölé nyúló sziklaperemről nyújtja. Két henger-lyuka két szemmé, egyetlen boltívének félköríve egyetlen tágra nyílt szájüreg felsőállkapcsává változik. A híd őshüllő, sunyi szörnyeteg, mondai sárkány, zmaj, aždaha, amely a magas szirtek árnyékában hűsöl, lopva bukkan fel a föld gyomrából, sőt, inkább džin, amelyről még nem derült ki, hogy gonosz vagy jószándékú-e – mindenesetre fenyegető. A rém üres száján folyik át a folyó, az egyik oldalról, mintha megállás nélkül nyelné el, a másikon, mintha folyamatosan okádná ki. Vagy mintha maga a kígyózó folyó lenne a sárkány, s a mitikus hősnek az elnyeletéstől kellene tartania, legyen az Zeusz, Junusz, vagy Szindbád. Mintha egy evlija, egy szent dervis átka dermesztette volna kővé a föld gyomrából a bércekhez hasonlóan kibújó démont, s moccanatlanságával az útonjárók fáradhatatlan és töredelmes szolgálatára kényszerítette volna örök időkre.”

A sárga füzet bejegyzése a hidakról szőtt általános töprengéssel folytatódik. Előtte keltezés, aug. 4. Ez a leírás elkerülhetetlen volt, mintha maga a Kecske híd kérte volna. A keleti híd, a magányé. Ide rándultak ki a török időkben az esnafok (céhek), de a városlakók számára is kedvelt kirándulóhely volt (teferić). Itt halt meg kmet Siman, Andrić hőse a ma már romos kőhán (fogadó) teraszán. Itt várták be a bégek és agák a vezír kíséretét, és eddig kísérték a Várost elhagyó, hadžra induló a mekkai zarándokokat, akik előzőleg a város szíve Bentbaša felőli dzsámiban imádkoztak utoljára.

Hiába böngészgetek, nem sikerül rábukkannom, mikor jöttem rá, hogy a keleti híd alatt pontosan Mekka felé nyílik a völgy. Talán a Fehér Erődön üldögélve, ahonnét az egész Arany-völgyet belátni, vagy a dervisek sírkövei felől szemléltem az áthidalt völgyet, nem tudom. Mindenesetre, a telefonomra letöltött Qibla Finder app nélkül nem derült volna ki, hogy az Aranyvölgybe és a Városba éppen a szent kelet, az ima iránya, Mekka felől folyik a folyó. Az ív és a két szélső henger üressége tehát, mintha csak örökké imádkozna, a kibla szerint mered a szent felé.