FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők III. / Split, Sustipan

Ez az utolsó napunk Splitben. Bé és Ju némán és kissé megrettenve követi a haragom, csak a biciklijük kattogását hallom magam mögött. „Nézd a dolog jó oldalát” – szólal meg Bé bátortalanul, mire szégyenkezve elhallgatok, miután felfedeztem, hogy egy templom elé értem szitokszavaimmal –  „…letörhetett volna akkor is, amikor dombnak felfelé tekertünk, így csak ereszkedned kellett.” 

„De vissza hogyan viszem?” – kérdezem feltörő kétségbeeséssel. Körbebicikliztük a Marjan-félsziget borókás, sziklás hátát, a Lučica kikötőnél béreltük őket, vagy hét kilométerrel előbb. „Majd a városon keresztül” – mondja vállrántva Ju, és ezzel annyiban hagyjuk a dolgot. A kilátást nézzük, a horizontot, amelyet Šolta és Brač szigete elmosódó kék fellegként zár le a tenger és az ég kékje közé furakodva. Nincs ennyi kék a világon, mint ebben a képben. A vízen hajók ringatóznak, lentebb a kikötő, túl pedig a partra terpeszkedő város. A túlfélen a hét kastély öble nyúlik el. A tűző napot a borókák horgolótűi árnyékolják, a tenger visszfénye hullámzik rajtuk, a kabócák Steve Reich-szimfóniát játszanak. Citrusok ágaskodnak a sziklafal peremén, amely váratlanul nyitja meg előttünk a tengert, és amelybe aloék kapaszkodnak. Hirtelen minden mindegy lesz, éteri közöny az azúr levegőben, csak a puszta egzisztálás marad.

Vagy az sem.

„Nem megyek tovább, ez legyen végső nyughelyem”, mondom patetikusan, mert ebben a metafizikus tájban is temető állt egyszer, egykor, a lábunk alatt. Talán a legszebb a Mediterráneumban. Ennek persze semmi nyoma, s csak akkor derül ki, amikor a tájból kifeledkezve rágúglizok Sustipanra. A városon kívüli temetőt a bencés kolostor mellett 1825-ben alakították ki, száz évvel később pedig egy újat Lovrinacon, de a sustipani temetőbe még 1943-ig temetkeztek. A világháborút követően a városvezetés felszámolásra jelölte ki a 42 000 elhunytat számláló temetőt, az utódok pedig átköltöztethették elődjük, hozzátartozójuk sírját (s akár maradványait) az új temetőbe. A sustipani elhanyagolt temető ezután lassú pusztulásnak indult, amelyet a parazitizmus siettetett: köveit, ércfeliratait, és mindent, ami újrahasznosítható a kölykök eladták – s bár tudták, honnét származik, mindezt át is vették a megfelelő helyeken. Még Meštrović munkája, Milić, az egykori polgármester mellszobra is eltűnt. 

A sorsára hagyott sírkert úgy vadult el, a temető úgy erodálódott, ahogy a múló idő egyre fogyasztotta az öreg splitieket, növelve a városiak közönyét. Az újszülött Jugoszláv időkben egyébként hotelt terveztek építeni a temető helyébe, de ebből végül semmi sem lett – a morbiditás nagy veszteségére. Az egykori temető lakóinak kétharmada még ma is a földben nyugszik. Miroslav Krleža mesélt egy anekdotát, amely a Sustipanon esett meg vele. Két sírásó beszélgetésébe hallgatott bele. „Odaadtad neki a nénikéjét?” – kérdezte az egyik. „Előbb fizessen. Ahol van a templom oldalában, szépen becsomagoltam egy újságpapírba, nem hiányzik egyetlen csontocskája sem” – válaszolta a másik. 

Juval és Bével visszabattyogunk Szent Istvánnak, az első vértanúnak felszentelt, „Borókák alatti” templomához. A kolostort, amelynek falmaradványai a park pálmái és ciprusai között kanyarognak, a 11. században alapították, területén római szarkofágokat és egy ókeresztény bazilika alapjait találták. A források szerint kralj Stjepan (II. István), az utolsó horvát király a sustipani monostorba vonult be – húsz évvel később itteni békés halála után nem sokkal Szent László győzelmét követően a Horvát Királyság magyar uralom alá került. 

A kolostorkert kapuja felett régi dombormű néz a kőfalból: az elmosódott Krisztus trónját két angyal tartja. A templom zárva van, fejét vesztett kőszent mered ránk a bejárata fölül. Az épület felső sarkáról egy különös lény bámul minket. Elsőre a Notre-Dame kőszörnyei jutnak eszembe, meg a Saint Merry bejárata, amelyet ugyanilyen szögből figyel egy furcsa torzó – mindez persze apróban és minimálban. De talán csak benéztem, egy megkopott régi velencei szárnyas oroszlánnak is beillik a furcsa emberarc felett térdelő, kémlelő kőalak, múlt korok s hajdan volt hatalmak tanúja.

A Sustipani temetőt Duško Kečkemetnek köszönhetően ismerjük, akinek a városi múzeum munkatársaként ugyan nem sikerült – néhány sírkövet leszámítva – megmentenie a temetőt az 1959/60-as barbár pusztítástól, de ezt megelőzően részletes fotódokumentációt készített róla, később pedig több cikket is publikált. Névsora, a felszámolt temető lakóinak különös neveit tartalmazza, akik mintha egy dalmát Bodor Ádám-regény szereplői lennének: Erich Majowitz, Nichichievich, Marin Tudorić, Ferdinando Grollitsch, Cumish, Spiridione Parapella, Giuseppe Fradellich, Bože Jadrić, Gajo Bulat, Ante Alfirević, Vincentius Valle, Bure de Brodski. 

Duškónak hála, legalább a nevük fennmarad – gondolom megint a távolba merengve. Élnek e holtak a lábunk alatt egy korban, a sziget felhője előtt vitorlás velencei kereskedőhajók bukkannak fel, a kolostor feletti útról éneket sodor a szél, búcsút járó menekültek, akik a hegyormok mögötti szandzsakból szöktek. Nem marad az időből semmi, csak a semmitmondó nevek, meg a tenger és a sziklák közönye. Ezt a biciklit azonban fel kell tolnom a dombra, fordulok Béhez és Juhoz.