FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A szentek városa VI. / A Sárga Háfiz

A Sárga Háfizról mégsem hallottak az idegenek, sőt, a városlakók sem mind. Pedig morózus alakja, bizarr legendája olyan klasszikus városi legendává növeszthetné alakját, ha a városimázs felfújná, mint a prágai Löw rabbi és a Gólem, vagy a párizsi operaház fantomja, esetleg az apró, piros emberként emlegetett Tuileriák fantomja, netán a Louvre Belfegorja.

Igaz, nem szörnyszülöttről van szó: a Sárga Háfiz (Žuti Hafiz, vagy törökül Sari Hafiz), aki valós személy volt (Hasan-efendija), s aki állítólag arcának színéről kapta a nevét, ugyanis alázatos, szent ember volt. A test örömét nem ismerte, asszony nélkül élt, sem jóságához, sem korántudásához nem volt fogható (háfiznak nevezik azt, aki fejből tudja a Koránt). Igaz, bogarasnak, furcsának tartották, mégis nagy gyógyító hírében állott. Egy történet szerint egyszer valami tréfamesterek elhatározták, hogy megviccelik őt. Egyiküket félig nyitott koporsóba fektették (tabut), szemfedőbe csavarták (ćefini), másikuk pedig elszaladt utána: „Jöjjön gyorsan, Háfiz, meghalt ez a legény, el kell mondani a temetés előtti imát (klanjati dženazu).” Gondolták, megijesztik a jóembert, és amikor majd a halott felül a koporsóban, jót mulatnak a csodáján. A Háfiz elutasította, mondván, ez a hodzsa feladata, mégis rávették. „Elevennek vagy halottnak mondjuk-e a temetési imát?” Kérdezte tőlük. „Ugyan ki hallott már ilyet, hogy elevennek” – csodálkoztak színleg. „Hát persze, így van.” Hagyta rájuk a Háfiz. Elmondták a halotti imát, de nem történt semmi. Csak mikor a Háfizt kikísérve visszatértek társukhoz, s hiába keltegették, jöttek rá: halott van a koporsóban.

Nemcsak e horrorisztikus történet kapcsolódik a síri világhoz, de a Sárga Háfiz sírjához fűződő hiedelmek is. Kovači negyedében a régi temető felső részén található a sír, közvetlenül a háború áldozatainak új šehid-temetője mellett. Nišanjait dizájnos fémkerítés keríti, mind a négy oldalán felirat a klasszikus szögletes kúfi írással, amely egyben modern minimalizmus benyomását kelti. Ez volt az, amire felfigyeltem első találkozásunk alkalmával. Az út, a járda mellett van az emelkedőre vezető keskeny temetőben, melyet a mahala két forgalmas útja, a Ploča és a Širokac szorongat. Pár nappal azután történt, hogy a városba érkeztem. A szemközti Trebević árnyékos lejtői még az utolsó hó fehérségével ölelték a völgyet. Újra megjártam az ismert helyeket, és új utakat akartam felfedezni – a Sárga bástyáról (Žuta tabija) jöttem. Még a nevét is elolvastam az apró táblácskán – aztán elfelejtettem. A turbános kövek között dolmányosvarjak bicegtek, férgeket kerestek a sírok olvadó hava, fűcsomói közt. 

Azt mondják, akinek valamijét ellopták, s szeretne rájönni, ki volt a tolvaj, könnyen leleplezheti a Háfiz segítségével. Így járt egy asszony is, aki egy másik házba költözött, miközben valaki megfújta a holmijait. Valamicske földet vitt magával a sírról, majd ráimádkozott. Éjfél után nemsokkal a szobában, ahol aludt, egy ősz szakállú, sárgás arcú alak jelent meg előtte zöld csuhában: „Mért nem hagysz békében nyugodni? A holmijaid a bognárok lopták el, akik a csomagjaidról gondoskodtak a költözésnél.” S bizony, így is volt. Más beszámolók azt állítják, elég csak a párna alá tenni a földet, de abban mind egyetért, hogy nem szereti a Háfiz, ha ilyen piszlicsáré földi gondok miatt szekálják, s álmukban gyakran ripakodik rá álmodójára: „Mit akarsz, azanyád, mit zaklatsz!”

A Sárga Háfiz sírjáról származó földhöz fűződik például az a hiedelem is, hogy aki akár csak egy csipet földet magával visz onnét, addig nem lel nyugalmat a lelke, amíg azt oda maradéktalanul vissza nem teszi.  Csak sokkal később, az utolsó szarajevói napokban jöttem ide vissza – akkor már tudtam, kit rejt a sír. Néhány dolmányosvarjút elriasztva felbotorkáltam hozzá (eszükben sincs elköltözniük Boszniából a tavasz folyamán, itt telelnek-nyaralnak), ekkor láttam ugyanis, hogy kis táblácskán a sarkaknál a kerítés arab felirata fordításban szerepel. Aztán elbúcsúztam a Háfiztól meg a várostól és hazatértem. Azóta nem lelek nyugalmat: cipőmbe ugyanis, míg ott bóklásztam, föld szóródott, s ezt már csak otthon vettem észre. És ez a csipet föld a cipőm orrát azóta úgy fordítja a szentek városa felé, ahogy a mihráb mutatja Mekka, a szent város irányát. Azóta álmomban gyakran fenyeget egy dühös, sárga képű vénember.