Felállt a kamera mögül, és fújja a cseh mozi egyik nagyja

Chytilovával kezdett ő is, az Egy zsák bolhával. A hatvanas évek cseh új hullámának két másik ikonikus alakjához, Jan Němechez és Evald Schormhoz is köti egy-egy film. Előbbihez Az ünnepségről és a vendégekről, utóbbihoz A pap vége. Állandó operatőre mégis Jiří Menzelnek lett, akivel az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatokat, a Szeszélyes nyarat, a Magány az erdőszélent, a Mesés férfiak kurblivalt, a Pacsirták cérnaszálont, a Vége a régi időkneket, a Koldusoperát, Az én kis falumat, az Őfelsége pincére voltamot forgatta. A művészet gyerekkora óta jelen van az életében. Tizenhárom évesen már a szaxofont fújta, kiválóan rajzolt és festett. Ez utóbbi filmes látásmódját is nagyban befolyásolta. Ennek köszönhetően már tizenhét évesen felvették a prágai Filmművészeti Főiskola operatőr szakára.

„A főiskola első évét megelőzően egy hónapos mezőgazdasági munkára kellett mennünk. Krumplit szedtünk egy állami birtokon – mesélte Jiří Menzel. – Ki mennyire volt bátor, annyi idő után szökött vissza Prágába. Pár nap után én is kereket oldottam. A vonaton találkoztam a már másodéves Jaromírral, egy kisvárosi gyógyszerész fiával. Az út során kiderült: a világról, a filmekről nagyon egyformán gondolkodunk. Azóta tisztelem és kedvelem őt. Két filmem kivételével az összest vele forgattam. Néha nagyokat vitáztunk, mert keményfejű, olykor szőrszálhasogatón pontos. Precizitásával jó párszor kiborított. Ha nem volt elégedett a felvett anyaggal, képes volt kilopni a vágószobából, nehogy bekerüljön a filmbe. Tökéletesen megkomponált képekre törekszik. Nem pusztán technikusként ül a kamera mögött, mint sokan mások, és nem is annyira a szemével, mint inkább a lelkével komponál. S ami különösen imponáló benne: klasszikusokat játszik altszaxofonon.

Tudatosították önök, a hatvanas évek cseh új hullámának vezéregyéniségei, hogy micsoda szerencsés időszakban, szinte euforikus szabadságérzettel kezdték el a pályájukat?

Semmit sem tudatosítottunk. Naivak voltunk, minden olyan természetesnek tűnt. Egyik filmből mentünk a másikba, és lázasan, nagy reményekkel követtük a politikai történéseket. Hatvannyolcban már Evald Schormmal dolgoztam, az utolsó forgatási napunk augusztus 20-án volt. Elhagytuk a falut, ahol forgattunk, s mire felértünk Prágába, már ott cirkáltak a városban a baráti országok katonái. A következő év nyarán még leforgattuk Jiří Menzel Pacsirtáit, és onnantól kezdve minden megváltozott. Nem hittem az emberarcú szocializmusban. A hatalom élén ugyanaz a kommunista párt állt, amely már korábban is rengeteg gondot okozott a családunknak. Apám is, nagyapám is gyógyszerész volt. Gyerekkoromat egy régi, évtizedeken át nagy becsben tartott patikában töltöttem, ahol külföldi rádióállomások műsorait hallgattuk. Aztán a kommunisták minden vagyonunktól megfosztottak, apámat folyamatosan üldözték, a nagyapám által alapított třebíči gyógyszertárat el kellett hagynia, és Brünnben kezdett el dolgozni. Elég magas kort megélt, de még nyolcvanöt évesen sem tudott belenyugodni mindabba, ami a családunkkal történt.

Ha nincs az államosítás, elképzelhető, hogy ön is a gyógyszerészi pályát választja?

Valószínűleg igen. Azzal, hogy mindenük elveszett, egészen új perspektíva nyílt előttem.

Akkor több mint negyven filmmel, többségükben filmtörténeti alkotásokkal a háta mögött talán nem is bánja, hogy így alakult az élete?

Nem, nem bánom. Olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik értéket teremtettek. Első sikereimet Věra Chytilovának köszönhetem, aki már a vizsgafilmjéhez is engem választott maga mellé.

Később épp vele került komoly konfliktusba.

Konfliktus nem volt köztünk. Az túlzás. Csak lekevertem neki egy pofont. Ironikus volt, kezelhetetlen, szörnyen ellenszenves. Mindenkivel szemben arrogáns. Türelmes, sokak szerint galamblelkű ember vagyok, de egy nap olyan undokul viselkedett, hogy felálltam a kamera mögül, odaléptem hozzá, és kapott egy pofont tőlem. Meggyőzhetetlen volt, mindig a saját feje után ment, még ha az másoknak őrültségnek tűnt is. Viszont épp ezzel a magatartásával gyakran felkavarta a barrandovi filmgyár állóvizét, amiért sok pályatársa hálás volt neki.

Egy rendező szemében nyilván az az ideális operatőr, aki elfogadja a kéréseit, még akkor is, ha esetleg nem mindenben ért egyet vele.

Ez valóban így van. Másképp nem tudnának együtt dolgozni. Szerencsés helyzetben hasonló az ízlésük, a világlátásuk. Miroslav Ondříček mindenkivel barátságos volt, a kételkedés leghalványabb jelét sem lehetett észrevenni az arcán, fejtörést nem okozott senkinek. Szuverén módon dolgozott, nem voltak vitái Milos Formannal sem. Én halálra idegesítettem mindenkit a maximalizmusommal, ennek ellenére minden rendező kibírta velem. Sőt, a végén még értékelték is, hogy ha valamivel nem értettem egyet, akkor annak hangot adtam. Ha már jól cseng az ember neve a szakmában, a rendező el is fogadja az észrevételeit. Vagy azért, mert bízik benne, vagy mert ez így kényelmes neki, nem kell gondolkoznia. Jiří Menzel mindig türelmes volt velem. Nem emlékszem hangos szóra köztünk. Pedig párszor biztosan feldühítettem őt, amikor ragaszkodtam egy-egy beállításhoz.

Mellette mindig szabadon dönthetett?

Talán azért is, mert amikor az első közös filmünket készítettük, nekem már volt némi szakmai tapasztalatom. Frissen végzett operatőrként Karel Kachyňa választott maga mellé az Éljen a köztársaság! című filmjébe. De ő is, akárcsak több más rendező, úgy gondolta, precizitásommal fékezem a munkájában. Nehezen fogadták el, hogy amíg a fényeket pontosan be nem állítom, amíg nem látom át pontosan a helyzetet, addig nem indulhat a felvétel. Én is tudnék mesélni arról, hogy milyen nehéz a rendezőkkel. Az operatőr soha nem hagyja el a helyszínt. De amíg én beállítom az összes lámpát, addig a rendező pihengethet a lakókocsijában. Én ezt soha nem engedhettem meg magamnak, mert a helyszínen mindig történik valami. Ma már napi tizenkét-tizennégy órákat dolgozik a stáb, ami nem kevés. Emlékszem Martin Fričre, aki délután háromkor befejezte a forgatást, és ment teniszezni. Az államosított filmgyártás idején ezt már ő sem engedhette meg magának. František Vláčil, a Méhek völgye legendás rendezője gépésznek tartotta az operatőrt. Ezzel sokan nem értettünk egyet. Dolgoztam olyan rendezőkkel is, akik ha elbizonytalanodtak, elsőként hozzám fordultak tanácsért. Amerikában nagy megbecsülést és tiszteletet élveznek az operatőrök. Nem véletlen, hogy ők is kaphatnak Oscar-díjat. Persze csak akkor, ha a film amerikai pénzből készült.

A Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-sikerét hogyan élte meg 1968-ban? Amikor Jiří Menzel átvette a díjat, még ön sem volt harmincéves.

Ludvík Svoboda volt akkor Csehszlovákia köztársasági elnöke. Mindkettőnket meghívott a prágai várba, gratulált, és ittunk vele egy konyakot. Jiří Menzelnek később egyfajta immunitást jelentett az Amerikai Filmakadémia elismerése. Nem szóltak bele a munkájába. Ha engedték dolgozni! Mert voltak évek, amikor nem forgathatott. Szerencséjére akkor is volt munkája, mert külföldi színházakban rendezett. Hozta a sok valutát az országnak. A barrandovifilmgyárelvtársaiugyannem szerették őt, gyűlölték a tehetsége miatt. A legnagyobb ellenségeink mindig azok, akikből hiányzik a rátermettség.

Technikailag melyik Menzelfilm okozta a legtöbb gondot?

A Szeszélyes nyár. Az a nyár ugyanis, amikor forgattunk, egyáltalán nem volt szeszélyes. A történet szerint csúnya, barátságtalan, esős időre volt szükségünk, de az istenért sem akart beborulni felettünk az ég. Ha mégis feltűnt egy kósza felhő, feszülten követtük, hogy legalább egy kis részt felvegyünk a filmből. Nagyon nagy segítségünkre volt, hogy azokban az években még nem ismertük a nyugati viszonyokat. Ma egy arrogáns producer azt kérdezné: „Ki a fenét érdekel egy film, amelyben hol süt a nap, hol nem?” Ilyen filmet ma már nem is forgathatnánk. Nagyon örülök, hogy digitalizálják a Szeszélyes nyarat. Megérdemli, értékes alkotás.

És a Sörgyári capriccio? Az nem okozott fejtörést?

Ott is volt néhány jelenet, amelyet nagyon át kellett gondolnunk. Például amikor Pepin bácsi és Mariska felmásznak a sörgyár kéményére. Azt nagyon ki kellett találnunk. Vagy Mariska éjszakai fürdőzését a sörgyár padlásán!

Attól a rendező is tartott, és nem pusztán azért, mivel a Mariskát alakító Magda Vášáryovát mezítelenül kellett a kádba küldenie.

Éjjel vettük fel a jelenetet, ahhoz ugyanis éjszakai megvilágítás kellett. Hozzáteszem: sem én, sem a rendező nem szívesen dolgoztunk éjjel. Olyankor hideg van, álmos az ember, a stábtagok észrevétlenül inni kezdenek. Jiří Menzellel el is döntöttük, hogy a lehető leggyorsabban végzünk a munkával. De kicsi volt a szoba, nagy a sörkád, kevés hely maradt a lámpáknak, alig tudtam elhelyezni őket. Minden jel arra utalt, hogy nem is lesz szép az egész. Jirka még Magdát sem látta szépnek abban a jelenetben, aki dalolászva fürdőzött előttünk. Négyszer-ötször felvettük az egészet, de valahogy sosem voltunk elégedettek. Aztán három nappal később, amikor megnéztük a felvett anyagot, elállt a lélegzetünk, olyan szépnek láttuk. Jirka szerint csodát műveltem azzal a pár lámpával. És valóban… Magda egyszerűen lenyűgöző a képeken.

Antonio Banderas is állt már a kamerája előtt. Régi történet, 1993-ban, egy háromrészes koprodukciós tévéfilmben, Az ifjú Mussoliniban dolgozott vele.

Ez volt életem egyetlen külföldi s igazán jól megfizetett munkája. A film olasz rendezője látta a Szeszélyes nyarat, az alapján kért fel, hogy legyek a sorozat operatőre. Banderas a fiatal Benito Mussolinit játszotta, aki tanító volt, majd az Avanti című lap szerkesztője. Vagyis rendes ember. Fasiszta, Hitler szolgája később lett belőle. Prágában, Karlovy Varyban és Milánóban forgattunk. Banderas már akkor is profi volt. Csak az a torreádoros beállása nem tetszett. Szokása szerint kicsit lehajtott fejjel nézett maga elé, a szeméből alig lehetett látni valamit. Nem akartam befolyásolni őt a játékában, ezért a kamera objektíve alá szereltem egy különleges lámpát, hogy megvilágítsa a szemét. El is neveztem a lámpát Banderaskának, ami annyira tetszett neki, hogy annak, aki akkor autogramot kért tőle Csehországban, így írta le a nevét.

Mivel telnek a napjai, amióta nem forgat? Legutóbb 2013-ban állt kamera mögött Jiří Menzel rendezésében, a Don Juanokban.

Operatőrszakosokat tanítok a főiskolán, és festegetek. Ecsettel örökítem meg azt, amit lefényképezni nem tudok. És ha úgy tartja kedvem, előveszem a szaxofont, és fújom, fújom, amíg bele nem fáradok. Nem szívesen kelnék már fel hatkor egy forgatás miatt. Szerencsémre már nem is nagyon dolgoznak azok, akik mellett felhőtlen örömet jelentene a munka. Bár ha egy tehetséges fiatal rendező hívna, gondolkodás nélkül igent mondanék neki. Ez az igazság. Pedig lassan nyolcvanéves leszek. Nyolcvan. Úristen!