Fekete komédia a Műcsarnokban

Halász Péter a koporsóban (fent), Bozsik Yvette és Vathy Tamás haláltánca (lent)Fotók: Németh András Péter, Magyar HírlapFilmszakadás? Nem. „Megkérjük kedves vendégeinket, bombariadó miatt a lehető leggyorsabban hagyják el a termet!” A lehető leggyorsabban. Bombariadó. Ilyen sem volt még a Magyar Filmszemlén. Dől a tömeg a moziból, jobbról is, balról is ironikus megjegyzések. Vajon kinek a műve ez? Ki tette és miért? „Az, aki... vagy inkább ő, mert... de az is lehet, hogy...” Találgatások. Élcelődések. A mozgólépcsők már csak egy irányba visznek. Lefelé. És vonul is rendesen a tömeg. Este van, este van, ki-ki nyugalomban... Ezen is túl vagyunk. A zsűri nyilvános vitáján is. Az 9-kor lett volna, Bagó Bertalan filmje után. Se film, se vita. Majd máskor. Vagy már soha.

Tíz előtt pár perccel már a Műcsarnok előtt. Este van, este van, ki-ki fájdalomban... Halász Péter, a magyar színház egyik jeles provokátora, sokak mestere, szabadon választott istene a megváltoztathatatlan diagnózissal: májrák. Egy élet utolsó fejezete. Mit tesz egy fifikás, a szó értelmében különcködő rendező, amikor már nincs ereje egy újabb előadáshoz? Megrendezi a saját temetését. Morbid ötlet, de van benne valami izgató. Ilyen sem volt még. Magyarország, láss „csodát”! Színházi attrakció, páratlan végjáték. Halotti tor a Műcsarnokban. Kivetítők a külső termekben, vörös bor, pogácsa, feszült csend. A ravatal közelében a legszűkebb szakma. Rádiósok „betartott” mikrofonnal, fotósok villogó vakukkal, gyászbeszédre kész barátok, kollégák, pályatársak. Fekete komédia, első felvonás. Lila vázában fehér liliomok a nyitott koporsó előtt. Halász Péter csontsoványan, riasztó állapotban, elmondja, amit az orvosaitól tud, hogy nincs menekvés. Jön, aminek még nem kellene jönnie. Gyors léptekkel, megállíthatatlanul. De mert tudni akarja, kik és hogyan búcsúztatják: tegyék meg most, az utolsó előtti pillanatban, amikor még ő is hallhatja. És befekszik a koporsóba. Fekete öltönyben, hosszú piros sállal a nyakában. Nagy fehér párna a feje alatt, kezét összekulcsolja. „Szeretet nélkül meg kell halni...” – kezd valaki. És bemondja, hogy kitől az idézet. Erre megszólal az élő halott: „Tévedsz! Ezt Hamvas Béla írta.” Nevet a tömeg. Haláltánc jön. Bozsik Yvette és Vathy Tamás tánca a koporsó körül. Zene is van, sokféle. Élő is, bejátszott is. Dobszóló a Korai Örömtől. Szívfájdító Stevie Wondertől. „Nagy színházmester voltál. Nálad az igazság és az erő, amit magaddal viszel...” – így Konrád György. Nagyrabecsülésről, szigorú kontrollról, utolérhetetlenségről beszél valaki más. „Én mindig szólítani foglak, nem lesz egy perc nyugtod sem” – ígéri Kari Györgyi, akit tízéves barátság és szoros munkakapcsolat fűz a távozóhoz. „A színház volt az otthona, az élet csak albérletet jelentett számára” – állítja egy másik pályatárs. Közben múlnak a percek, Halász Péter kinyúl a koporsóból, vizet iszik, később gyógyszert vesz be, a műsor persze megy tovább, szünet nélkül. Főiskolai tanítványai idézik szellemes megjegyzéseit, életre szóló instrukcióit. David Yengibarjan, az örmény harmonikaművész játszik szép, lüktető zenét. Zsúfolásig a terem, sírást, szipogást nem hallok, nevetést igen, aztán hátul a falnál valaki feljajdul. Halász Péter felül a koporsóban. Nagy méretű portréja leesik a falról. Magától. Dermedt csend, de csak egy pillanatig. A műsor nem áll meg. „A hamvasztás biztosan kényelmesebb” – jegyzi meg hangosan a „főszereplő”. A tömeg ismét felnevet. Van, aki tréfás sírversekkel szellemeskedik. Van, aki csak közös történetekkel. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. De ez is csak nekünk kínos, az érintett úgy tesz, mintha nem is hallaná. Persze forog a koporsójában.

Kari Györgyi kéredzkedik viszsza a pódiumra. Nick Cave balladáját sírja-suttogja: „Maradj csendben, elalszik!” De nem, nem alszik el! Ilyen vége nem lehet egy Halász Péter által rendezett performance-nak. Lenne egy utolsó kívánsága – mondja. Még egyszer kéri a Stevie Wonder-dalt. És jobbra fordul a koporsóban. Arccal a nézők felé. Rezzenéstelen arccal. Már nincs, ami rezzenni tudjon.

„Hol tartunk időben?” – kérdezi a szám után. A szertartás ugyanis éjfélkor véget ér. Nem tarthat egy perccel sem tovább. „Fél tizenkettő” – közli egy hang. „Akkor folytathatjuk” – jön a megnyugtató válasz.

A földre ül, aki már nem bírja állva. Már ha talál annyi helyet magának. Sokan vagyunk. Nagyon sokan. Végjátéknézők. Haláli vígjáték-nézők.

Pontosan éjfélkor véget ér az előadás. Halász Péter kiszáll a koporsóból, cigarettára gyújt és elbúcsúzik. Ennyi. Folytatás máskor, de már nem itt.

Volt egy opus az idei szemlén: Herminamező–Szellemidézés. Halász Péter filmje. Katasztrófák előtti, katasztrófák utáni és katasztrofális események sorozata a film. Egy sajátos életmű végső akkordja.

A 37. Magyar Filmszemle díjazottjai

Budapest. Tegnap Pálfi György új filmjének, a szakmát és a közönséget is megosztó Taxidermiának ítélte oda a fődíjat a nemzetközi játékfilmes zsűri. A rendezői díjjal Hajdu Szabolcsot jutalmazták a Fehér tenyér című filmért. Az operatőri díjat megosztva Nagy András, a Johanna és a Fehér tenyér című film fényképezéséért, valamint Máthé Tibor a Vadászat angolokra című filmért kapta. A legjobb női alakításért Tóth Orsit jutalmazták a Johanna és az Egyetleneim című filmben nyújtott alakításáért. A legjobb férfi alakítás díját Csányi Sándornak ítélték oda a Csak szex és más semmi című filmben nyújtott játékáért. (MTI)