Faludy-biblia, gyöngyszemekkel

Ez a kép szólítja meg az olvasót Faludy-Kovács Fanny kötetén, amely válogatott beszélgetéseit kínálja élete nagy szerelmével, aki még a recski táborban is boldog volt, amikor mázsás köveket cipelt. Faludy fehéren-feketén – közli nemes egyszerűséggel az ifjú özvegy, aki az íróval folytatott beszélgetések néma fültanújaként hangfelvételeken és jegyzetekben őrizte meg azokat a legendás eszmecseréket, amelyekből most e nem egész kétszáz oldalas kötet született.

Nagy meglepetés nem érhetett bennünket. Várható volt, hogy Fanny előbb-utóbb kiad valamit a szellemi hagyatékból, válogatni pedig van miből. Faludyval rengeteg interjú készült, miután hosszú, kalandos útjairól hazajött, s végérvényesen letelepedett. Ha csak az újságokban megjelent beszélgetéseket vesszük – több kötetnyire való anyagot jelentenek azok is. S akkor még nem vettük számba a rádióban elhangzott hangfelvételeket és a televíziós riportokat. Van mihez nyúlnia az utókornak. A nagy mesélő bőkezűen szórta gyöngyeit. Rengeteget mesélt egyetemi éveiről, 1938-as emigrációjáról, az Egyesült Államok hadseregében töltött második világháborús szolgálatáról, ’46-os hazatéréséről, letartóztatásáról és szabadulásáról, a recski élményeiről, második, ’56-os emigrációjáról, arról, hogy mindenhonnan menekült, hiszen minden diktatúrát ellenségének, az emberiség ellenségének tekintette. Ő Villonban hitt és a humanizmusban, az emberi szeretetben és önmagában. 1988 novemberében települt haza, 1994-ben Kossuth-díjat kapott. De azután sem csak írt és fordított. Utazgatott, találkozott, mesélt, szeretett, szenvedéllyel élt. Megadta magát egy minden határt felrúgó nagy szerelemnek. Kovács Fanny huszonkilenc évesen gyújtott tüzet a szívében. Mindketten tudták: ez olyan házasság, amely sokáig nem tarthat. Mégis megkötötték. 2002 nyarán keltek egybe, s tavaly szeptemberig, a költő haláláig éltek szoros lelki kapcsolatban.

„S ne törődjetek halotti torommal, – kéri az Utóirat, mely temetésemet illeti című versének utolsó soraiban – jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,/ s ha nem nagy munka, írjátok korommal / vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér / középnagy kőre, amilyen a réten / a lábatok alatt ezer akad:/ hogy úgy ki és mi volt az életében, / ki itt enyészik lenn a föld alatt.”

Faludy-Kovács Fanny is erre próbál pontos választ adni most megjelent vallomásválogatásával. Az elmúlt évek nagy beszélgetéseit eleveníti fel, azokból áll össze ez a minden lényegeset, izgalmasat és bizonyos fejezeteiben sokak számára még újat is nyújtó Faludy-biblia. A költő gyakran rendezett meghitt hangulatú, szinte családias vacsorákat, nagy vendégszerető hírében állt. Ezek az esték természetesen egytől egyig róla szóltak. Másról nem is szólhattak. Nála többet ugyanis aligha tudott valaki életről, keservekről, szerelmekről. Megélt mindent, amit ember megélhet, jót is, rosszat is, felemelőt is, de mélységesen gyalázatosat is. Sokat bántották, ő mégsem bántott soha senkit. Adott, formált, tanított, „nyitott”. Ha megszólalt, „egyszerre szólalt meg általa a múlt és a jelen – írja könyve előszavában Faludy Fanny. – Történeteit mindig a maga sajátos módján adta elő: az eseményt fejben újraírta, méghozzá úgy, hogy annak a valóságtartalma csöppet se sérüljön, de a mesélés mégis megkönnyítse a befogadást.”

Ilyen „mesélés” a könyv kilenc fejezete, amely a költőfejedelem 96 évének tapasztalatával „a minket körülvevő világ és természetesen Faludy megismerését szorgalmazta, ahogy ő nyilatkozott meg, fehéren-feketén” – írja Kovács Fanny. Kilenc fejezetből kilenc mondat: „úgy érzem, semmi sem idegen tőlem, ami látható, és semmi, ami nem.” „A szenvedés vagy a kín az embert ellenállásra készteti.” „Én azt cselekedtem, amit a kedvem, a kötelességtudásom vagy az ízlésem parancsolt.” „Az ismeret rettenetes, de boldogító kegyúr, mert arra készteti az embert, hogy amiben hisz, alapvetően hisz, ahhoz képest az életét is csekélynek tekintse.” „Mindig vágyam volt, hogy hazatérjek.” „Én a haláltól mindig féltem, de annyiszor találkoztam már vele, hogy megbarátkoztunk”. „Én azt látom, hogy olyan nemzet vagyunk, amelyik a bajokat a szíve fölött hordja.” „Szeretem az édes befejezést.” „Az előítéletet többnyire az ismeretlentől való félelem idézi elő.”

Kilenc mondatban egy élet? Egy írói életmű? Kijelentések, vallomástöredékek, magvas gondolatok, megállapítások. A többi a versekben, a jegyzetekben, a pokolbéli kalandokban keresendő. De addig is, itt a kötet utolsó négy sora: „Belépek lassan az őszi tóba, / s átúszom rajta, mint a halk halak, / s nem gondolok már a múlt évi hóra, / és minden csókra, mely ma elmaradt.”

Faludy György.

Most és mindörökké.