Fájdalom színezte érzékiségét

Az utolsó fotó: Colette szerepébenTASR/AFP-felvételMarie Trintignant tizennégy karátos érzékisége megfejthetetlen zárkózottsággal, feloldhatatlan belső magánnyal párosult. Tekintetében mindig ott bujkált a fájdalom, mintha örökös gondja lett volna a világgal, de elsősorban talán önmagával. Ez a hihetetlen kettősség feszült minden alakításában. A provokatív erejű nőiség és a szívet-lelket felkavaró keserűség. Van egy frivol jelenete Otakar Votoček holland-belga-francia összefogásban készült, 1990-es rendezésében, A hírnév szárnyaiban. Bianca, a már földi életében legendássá vált, vonzó popénekesnő megkívánja gyilkossággal elhíresült, új keletű barátját a „túlsó parton” álló, különös hangulatú szálloda egyik szobájában. Marie Trintignant úgy fordul meg, majd úgy indul el az ablaktól egy szál pulóverben a kanapén már mezítelenül sóvárgó férfi felé, hogy lépteivel, teste legapróbb rezzenéseivel mondja el mindazt, amiről ilyen helyzetben a hirtelen fellobbanó vágy beszél.

Érzékiség, Marie Trintignant (volt) a neved.

Most, hogy halljam is, ne csak képeken lássam magam előtt, feltettem a tizenhárom évvel ezelőtt tőle kapott hanglemezt. Azután küldte, hogy Karlovy Vary fesztiválján remekbe szabott alakítását dicsértem az Amszterdamban élő cseh, Otakar Votoček filmjében. L’Amour Partira Demain. Ez a film betétdalának a címe, s hogy megajándékozott a lemezzel, annak csak annyi története van, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Mármint a daltól. Ettől a szorongatóan szép, gyönyört és keserűséget finoman ötvöző, számomra felejthetetlen sanzontól. Mély, opál fényű hangján Marie Trintignant ugyanis olyan érzékenységgel, olyan borzongató szenvedéllyel énekli el, hogy a zsigereibe ivódik az embernek.

Negyvenegy év. Ennyi adatott neki.

Ami az elmúlt napok alatt, élete utolsó egy hetében történt vele, abból akár film is születhetne.

Litvániában dolgozott édesanyja, Nadine Trintignant rendezésében. Tévéfilmet forgattak Colette-ről, a híres francia írónőről, őt játszotta Marie Trintignant. Fivére, Vincent is részt vett a munkálatokban. Ő volt a film segédrendezője. Már csak Jean-Louis Trintignant hiányzott. Az apa. Az egykori férj. Aki továbbra is tartja a kapcsolatot egykori családjával. Csak nem úgy, mint régen, a boldogság éveiben.

A tragédia július 27-én, vasárnap hajnali négy órakor történt, amikor a színésznő és barátja-szerelme-élettársa között parázs vita kerekedett a szállodai szobában. Bertrand Cantat, a Noir Désir lobbanékony frontembere, énekese – nem kevés alkohol hatása alatt – olyan durván bántalmazta a színésznőt, hogy az elesett és súlyos fejsérülést szenvedett. Marie Trintignant-t – három és fél órával később! – kómában szállították a litván főváros egyetemi klinikájának intenzív osztályára, ahol két bonyolult idegsebészeti műtéten esett át. Állapota rendkívül súlyos volt, a műtét után nem is tért magához, az orvosok nem sok esélyt láttak a felépülésre. Múlt hét csütörtökön speciális repülőgép szállította egy Párizs melletti kórházba a francia színésznőt, segíteni azonban már ott sem tudtak rajta. Péntek délelőtt bekövetkezett haláláig lélegeztető készülékkel tartották életben, bár az agyhalál már csütörtökön este beállt. Marie Trintignant augusztus elsején veszítette el életét. Bertrand Cantat „szerencsétlen balesetnek” nevezte a történteket. Hogy korábbi barátnőivel sem bánt kesztyűs kézzel, azt a vilniusi bíróságon elhallgatta. Csak arról beszélt, hogy a verés, közte és Marie között, nem volt egyoldalú.

Az üggyel kapcsolatosan Jacques Chirac francia köztársasági elnök is megrendülését fejezte ki: „Igazságtalanság egy ilyen brutálisan kettétört élet. Marie Trintignant-t szépségével, érzékenységével és intelligenciájával szívébe zárta a közönség.”

Szívébe zárta.

Pályakezdése óta szerette.

Legelőször édesanyja szerepeltette őt filmen. Négyéves volt, amikor ott állt édesapja, az Egy férfi és egy nő legendás főszereplője (és a Sortűz egy fekete bivalyért című magyar film főhőse!) mellett, majd tízévesen, az Ilyen is csak velem történhet meg! című filmben Marcello Mastroianni és Catherine Deneuve partnere volt. A gimnáziumból közvetlenül az érettségi előtt lépett ki, egy újabb filmszerep kedvéért. Később már színpadi szerepeket is kapott. Előbb különböző vándortársulatoknál játszott, aztán Párizs „föld alatti” kis színpadain. Családi összefogásban készült 1973-ban a Tilos tudni is, majd bűnügyi filmek következtek, köztük a legjobb, az Alain Corneau-val forgatott Fekete sorozat. Claude Chabrol, a francia film egyik legjelesebb rendezője benne látta minden álma megtestesítőjét. Vele készítette a Nők történetét, a Bettyt, de szerepet kapott Leos Carax jól sikerült opusában, A Pont-Neuf szerelmeseiben is. Általa lett sikeres alkotás A selyem sikolya és a Kínai portrék.

Számomra legnagyobb élmény mégis az az alakítása, amelyet Otakar Votoček fent említett filmjében nyújtott. Bianca, az érzéki hangú énekesnő, aki földi pályafutása után, Kharón ladikjából kiszállva „tisztítótűz szállodájában” olyan lakókkal kerül kapcsolatba, mint Hemingway, Einstein, Paszternak. S amíg ők földi életművük folytatásán dolgoznak, ő továbbra is a boldogságát keresi. Ott, azok között a falak között, ahol állítólag már nem is létezik szerelem. Csak unalom, féltékenység és önimádat. Bianca pedig az érzelmek foglya. Neki szerelem kell. Csók és forró ölelés. Ezt keresi mindenütt. Még az angol park zöld labirintusában is.

Elment egy színésznő. Szép volt és tehetséges. Izgalmas szépség és izgalmas tehetség. Dús ajka, zöld szeme, férfias keze ugyanúgy megmarad bennem, mint vibráló érzékisége. Nézni is jó volt őt, nemcsak hallgatni. Csendje mögött hatalmas szenvedély tombolt. De a fájdalmait sem tudta titkolni. Pedig nem beszélt róluk.

Gyerekei közül az egyik, a kamaszodó Roman Kolinek – az ő apja is rockzenész! – a tükörképe lehetne. Pontosan annyi nőies vonás van benne, mint amennyi férfias szépség volt az édesanyjában.