Ezt le kellett írni!

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Kétszázötven oldal Kern. Szép borítót kapott, elegáns könyvben. Rengeteg, ami benne van. Rengeteg történet, rengeteg poén, rengeteg érzelem. Szellemes történetek, nagy poénok, őszinte érzelmek. Nyilván rengeteg az is, ami kimaradt. Nem baj. Lesz majd újabb kötet. Kell, hogy legyen. Kern élete (privát és színészi egybevetve) szolgáltat hozzá elegendő anyagot. Már azóta is, hogy a könyv, az Ezt nem lehet leírni! utolsó sorai megszülettek. Hiszen tényleg! „Van még annyi nyár!”

Kicsit intim, kicsit családi, színházon belüli, kicsit politikai a könyv, olyan oda- és kimondós. Ettől olyan jó. Ettől olyan izgató. Ettől olyan kacagtató. Megjegyzi: sokat szelídítettek a szövegen. Már nem olyan durva, nem olyan nyers és nem olyan bátor, mint amilyen először volt. Árnyaltabbak a szavak, finomabbak a megfogalmazások. Mindent leírni úgysem szabad, véli. És persze elolvasni sem, teszi hozzá.

„Mindig az járt a fejemben, mennyien fognak megsértődni, milyen balhé lesz ebből, kivel fogok összeveszni emiatt, kiről nem beszélek olyan szépen. Sokszor mondtam a Bárdosnak: most elmesélek valamit, de ezt nem lehet leírni. Talán a többit, ami kimaradt, azt le lehet majd. Mert olyan a világ, amilyen, de nekem ez sem jobb, mint a régi. Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy az oroszokat vagy a diktatúrát vágyom vissza. Netán a Kádár-korszakot. A frászt! De nekünk, akik ezt a szakmát űzik, talán jobb volt a puha diktatúra vége felé. Akkor előbbre, kiemeltebb helyzetben volt a kultúra, a film, a színház, az irodalom, a képző-, a fotó- és a táncművészet. Valahogy mindegyik fontosabbnak tűnt. Hogy aztán most az a természetes, hogy már fontatlanabb, ezen lehet vitatkozni, és vitatkozom is sokat emiatt. Másokkal is, meg magammal is. Főleg ebben a könyvben. Tény, hogy ’89-90 előtt valahogy jobb volt a mi helyzetünk. A tévéjátékok, a televíziózás aranykorát sírom vissza, azt az időszakot, amikor Szinetár Miklós volt a Magyar Televízió főrendezője. Amikor színészek játszottak, és rendezők rendeztek, operatőrök fényképeztek. Amikor úgy nézett ki, hogy a televízió alkalmas a művészetre is. Ma valóságshow-hősök, kriminalisztikus híradók, sportközvetítések vannak a tévében. Csak. Szinte csak. Tényleg ilyennek kell lennie a modern televíziónak? Én jobban szerettem a régit. Ezért nosztalgiázom a könyvben is, hogy az milyen jó időszak volt.”

Betegség után készültek a kötet interjúi, Kern András betegsége után. Ezért került bele annyi fájdalom, depresszió, szomorúság. Kéri is Bárdost az elején: ne legyen ilyen, miközben tudja, nemcsak a szerzőt, az olvasókat is ez érdekli.

„Egy vidám, derűs ember nyilatkozhat, amennyit csak akar, senkit sem érdekel. Egy elnyomott, szerencsétlen, kétségbeesett ember jajveszékelése sokkal izgalmasabb. Ezért került a könyvbe ennyi nyomott duma, amelynek a háromnegyede most már nem is érvényes. Engem is más érdekel már, mert más lett a helyzet, és más kedvemben vagyok, nincs bennem annyi keserűség. Ez a világ persze továbbra sem tetszik. Sokkal jobban szerettem, amikor felkeltem, nyolcra mentem a szinkronstúdióba, aztán be a Vígbe próbálni, délután a rádióba felolvasni valamit, aztán vissza a színházba játszani, majd ismét a rádióba, és éjjel kettőkor haza lehetett menni. Az sokkal érdekesebb, színesebb, kedvesebb, szórakoztatóbb világ volt. Ezért emlegetem annyit a múltat. Aki ezt félreérti, azt mondja: »Ez hülye! Ez kommunista! Azt akarja, hogy itt legyenek az oroszok.« Nem akarom. Egyébként akkor sem láttam egy oroszt sem, amikor itt voltak. Amikor elmentek, örömükben őrjöngtek az emberek. Kérdezem én: most akkor jobb lett? Nem tudom. De ezt sem kellene leírni. Minek?”

Életrajz? Portré? Pályakép? Korrajz? Ez is, az is remek tálalásban. Képek is vannak hozzá. Andriska a mamával. Andris a papával. András a színpadon. Latinovits Zoltánnal, Benkő Gyulával, Darvas Ivánnal, Várkonyi Zoltánnal, Garas Dezsővel. Akkor már Kern. Popfesztivál, Kakukkfészek, Bűn és bűnhődés, A 22-es csapdája, Játszd újra, Sam! Pár fotó filmekből. Régi idők focija, Szabadíts meg a gonosztól, Ripacsok, Sztracsatella. Jutkával, a feleségével itt, meg ott.

Fölfalja az ember a könyvet.

Bekebelezi.

Az utolsó sorig a magáévá teszi.

Szereti.