Ez egy munkahely

Van benne szerelem, intrika, lazaság, jó dialógusok, hihető élethelyzetek és ismert színészek. Kálomista Gábor producer meglehetősen megosztó személyiség a mai magyar kulturális életben, egyet azonban nem lehet elvitatni tőle: van érzéke a szórakoztató műfajhoz. Ha ő pályázik támogatásért egy projekthez, száz százalék, hogy „nyer”, másképp fogalmazva bármit megvalósíthat, amit csak a fejébe vesz. Ezúttal egy színházi közegben játszódó hatrészes minisorozatot vezényelt le. Egész nyáron forgattak a budapesti Thália Színházban, amelynek történetesen épp Kálomista az igazgatója, úgyhogy a helyszínválasztás evidensnek tűnik. A főszerepekre sem írtak ki castingot, a Csak szex és más semmi című filmet sikerre vivő Csányi Sándor és Schell Judit most egy rendező-színésznő párost alakít. Kapcsolatuk kihűlőfélben, a férfi belehabarodott egy kezdő színésznőbe, akinek komoly szerepet szán az aktuális darabban. Viszonyukat, amíg lehet, titkolják a társulat előtt, hogy ne induljon be a pletykagépezet. Ami persze előbb-utóbb így is beindul, nincs mit tenni. Az új öltöztetőnő (Lovas Rozi) szintén titkolja kapcsolatát a werkfilmessel (Géczi Zoltán), aki egyébként bulvárhírek után is szimatol, mert hiszen valamiből meg kell élni. A történet harmadik szála a színházigazgató (Szervét Tibor) és drámaíró neje (Szávai Viktória), aki élénk érdeklődést mutat egy fiatal kisegítő iránt, de persze titkolnia kell. A színházi közeg sokak számára izgalmas. Úgy érezzük, bepillanthatunk a kulisszák mögé, végigkövethetjük egy előadás születését az első olvasópróbától a premierig, és közben figyelhetjük, hogyan fúrják, vagy éppen segítik egymást a társulat tagjai, milyen egy próba, hogyan áll fel a színházi hierarchia, mi a dolga a műszaki személyzetnek, a portásnak, az ügyelőnek, az öltöztetőnek. Az eddigiek alapján a sorozat alkotói sikeresen rádöbbentik a tévénézőt, hogy tulajdonképpen ez is ugyanolyan munkahely, mint a többi. Hogy a színház csak a nézőtérről tűnik varázslatos helynek. Ebben kulcsszerepe van a két forgatókönyvírónak, Divinyi Rékának és Goda Krisztinának. A párbeszédek életszerűek, a történet tele van finom humorral és szellemes csavarokkal, a karakterek pedig csak annyira kiszámíthatóak és sterilek, amennyire ez feltétlenül szükséges egy sorozatban. Két fiatal, de máris jó nevű rendező dolgozott az egyes részeken: Nagypál Orsolya és Miklauzic Bence. Ez a műfaj nyilván „alkalmazott művészet”, itt nincs helye a személyes ambícióknak, sőt az a jó, ha a néző nem is tudja, melyik jelenetnél épp melyikük ült a rendezői székben. A végeredmény szempontjából fontos, hogy az atmoszféra egységes legyen.A színészeknek nyilván nehéz dolguk volt, hiszen színészeket, illetve színházi embereket kellett alakítaniuk. Ilyenkor könnyen fordulhat ripacskodásba a dolog. Esetünkben legtöbbször sikerült elkerülniük ezt a csapdát, bár a főszerepért hisztiző érdes modorú színésznő (Pálos Hanna) vagy a fiatal nőcsábász (Vecsei Miklós) jeleneteit azért újra vehették volna. Szervét Tibor sem mindig tud mit kezdeni a kissé hebehurgya igazgató szerepével, de még így is jobb választás, mintha valamelyik „igazi” színigazgatóval játszatták volna el a karaktert, vagy a Csak szex és más semmiből emelték volna át Gesztesi Károlyt. A színház mindennapjait sem mindig lehet élethűen bemutatni, én legalábbis nehezen tudok elképzelni olyasmit, hogy a színésznő a próba elején vérig sértve kirohan a színpadról, mire a rendező véget vet a próbának és délutánra rendeli be a társaságot. Az sem reális, hogy a vezető dívának saját, külön öltöztetője legyen, főleg egy ilyen kis létszámú produkcióban, mint amilyet a szemünk előtt próbálnak. Ilyenkor azért eszünkbe jut, hogy egy hab-könnyűnek szánt vígjátéksorozatot nézünk, nem pedig, mondjuk, a Birdman című filmet. A Csak színház és más semmi cím sem a legjobb, de mindenképp hatásos, hiszen a nézőnek azonnal bevillan a 2005-ös film, és innentől az alkotóknak sem kell tagadniuk, hogy szerettek volna még egy bőrt lehúzni egy sikeres projektről.