Esterházy élete tizenkét stációban

Boráros Imre mint Esterházy JánosA szerző felvételeAz egyfelvonásos darab Esterházy életét járja végig. Siposhegyi tizenkét stációban fogalmazza meg az egykori neves csehszlovákiai magyar politikus életének, pályafutásának legfontosabb állomásait, egy évtizedig tartó börtönéveinek kritikus mérföldköveit, Edvard Benešsel való tárgyalásától egészen a morvaországi Mírov börtönében bekövetkezett haláláig.

„Jánost megkísérti a hatalom” – jelzi az első stáció, amelyben Beneš miniszteri posztot ajánl fel Esterházynak az új csehszlovák kormányban, ő azonban nem fogadja el, mondván: én az itteni magyarokat képviselve ellenzékben maradok mindaddig, amíg a nemzetiségi különbségek meg nem szűnnek. A második stáció remek fordulata a darabnak, hiszen miután Esterházy 1936-ban Kassa képviselője lesz, és a várost 1938-ban visszacsatolják Magyarországhoz, döntenie kell: megy vagy marad? Erre vonatkozólag hivatalos levelet kap a Magyar Országgyűléstől, hogy legyen annak képviselője. A harmadik stációban ezért felvetődik a kérdés: haza vagy haza? Hősünk a Felvidéken marad. A negyedik stációban János találkozik a valósággal „választott hazájában” – amit eddig büntetésnek tartott, az most már az övé, hiszen ő választott: zaklatják, betiltják a lapját, magyarbarát uszítással vádolják. Az ötödik stációban Esterházy a háború kegyetlenségeinek következményeivel vívódik. A hatodik stációban egyedüliként a szlovák parlamentben a zsidók kitelepítését elrendelő törvény ellen szavaz, mondván: keresztény és demokrata lelkiismeretem kategorikusan ellenzi a zsidók deportálását. Mindemellett zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segít a Gestapo előli szökésben. És következik a meghurcoltatás: a hetedik stációban Jánost lefogják Budapesten, a nyolcadikban, már mint rab, tárgyal Gustáv Husákkal, a kilencedikben elítélik „a fasiszta rendszer kiszolgálásáért”, majd távollétében halálra ítélik. A tizedik stációban képzeletben megjárja Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét, majd oda szállítják, ahol halálra ítélték. „Köszönöm, hogy az ítéletet nem hajtják végre” – mondja élőhalottként, és a tizenegyedik stációban – tíz év után – megláthatja a szabadságot. A börtönt azonban már képtelen elhagyni. A tizenkettedik stációban – mintegy keretjátékként – János találkozik újra egyetlen barátjával, azaz a Jóistennel, majd keresztre feszíttetik.

Az előadás végén a néző óhatatlanul felteszi a kérdést: hol van a maradék két stáció, hiszen Jézus a Kálvária tizennégy stációját szenvedte, járta végig. Nos, Esterházy János kálváriája mindmáig befejezetlen, hiszen sem Szlovákiában, sem Csehországban nem rehabilitálták.

Boráros komoly színészi eszközeivel, pódiumművészi tapasztalatával, korismeretével formálja meg Esterházy jellemét, vívódásait, lelkivilágát. Alakításával azt az Esterházy-képet tárja elénk, amely demonstrálja: politika és erkölcs nem zárja ki, hanem elengedhetetlenül feltételezi egymást. Boráros valóban azt az Esterházyt formálja meg, akinek vallomásaiban, tevékenységében, vértanúságában három vonulat jelenik meg: a pacifizmus, a magyarságszolgálat és a Magyar Szent Korona népeinek testvérisége. A színész ezt ötvözi személyes hangvételű interpretációjával.

Az előadásban a nagypénteki szertartások világa elevenedik meg, hiszen egy ember áldozatáról van szó. Míg az első képben egy sikeres embert látunk, az utolsóban egy élőhalottat, aki azért fohászkodik, hogy valóban halott lehessen. A stációk hossza a történet haladtával rövidül, ahogy elfogy a főszereplő körüli élet. A látszatra múló színpadi idő csak illúzió: valójában nagypéntek van. Erre utal Csicsói Nagy Géza díszlete, a fából faragott díszes kereszt. A zenét, amely jól igazodik a darab mondanivalójának hangulatához, Zsákovics László szerkesztette. A rendezés Petrécs Anna színművész munkáját dicséri, aki ötleteivel, rendezői koncepciójának lényegi elemeivel kiváló játéklehetőséget teremt Boráros számára.

Az előadás erénye, hogy nincs benne üresjárat, ami egyértelműen Boráros érdeme. A darab erénye pedig, hogy szerencsére mellőzi az anakronizmust.

Boráros Imre már a harmadik Siposhegyi-darabban alakít főszerepet. 1988-ban a Mielőtt csillag lettem című monodrámában alakította a világhírű orosz énekes-színészt, Vlagyimír Viszockijt, elemi erővel, komoly énektudással és fergeteges színészi játékkal. Majd 2000-ben Az álompolgárban Márai Sándort keltette életre, nagy szakmai és közönségsikert aratva.