Értik, értékelik és szeretik a filmjeit

Feleségével, Gyürey Vera filmtörténésszel, aki húsz évig állt a Magyar Filmintézet élén, és neki köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum közgyűjteményi státusba bekerült, és elindult a magyar filmklasszikusok restaurálása, a járványidőszak óta csak szükség esetén hagyják el a lakásukat. Mint mondja, mindent megtettek, hogy kibújjanak a Covid alól, és idáig sikerült. Mégsem érzik szobafogságban magukat.

„Az élet normális menetéből nem maradunk ki. Vásárolni természetesen eljárunk, csak zárt térbe nem megyünk, ahol tömegekkel kellene együtt lenni. Az elmúlt másfél évben így aztán nem voltunk sem színházban, sem moziban. Ehelyett nagyon sokat olvastunk. Vera eredetileg irodalomtanár. Jó könyveket ad a kezembe. Most azokat is elolvastam, amelyeket a gimnáziumban lett volna kötelező elolvasni, de mi csak átlapoztuk mindegyiket. Ezek a művek most váltak számomra nagy irodalmi élménnyé.”

Új forgatókönyvet nem írt az elmúlt hónapok során Szabó István. Bele sem kezdett.

„Ennek egyetlen oka van – közli. – Nem látom a végét ennek a borzalmas időszaknak. Azt hiszem, ez a legtöbb ember problémája. Nem tudjuk, mire készüljünk. Mit, mikor lehet csinálni. Ez a bizonytalanság mindenkit zavar, a munkáját nehezíti. Bár nem beszéltem erről senkivel, nem hiszem, hogy ez az elmúlt másfél esztendő igazán örömteli alkotóperiódus lett volna. Mindenki felett a bizonytalanság uralkodott. Az írók ezt nyilván másképpen élik meg. Nekik ez a hivatásuk. De én filmrendező vagyok. Aki forgatókönyvet ír, az tudja, hogy nem a kész forgatókönyv az érték, hanem a színészek hangján, arcán, tekintetében megszólaló, a magatartáson megjelenő írott anyag. A forgatókönyv csupán ajánlat a színésznek.”

Mivel legutóbbi filmje, a Zárójelentés forgatókönyvét is ő jegyzi, kérdezem tőle: általában örömmel veti bele magát a forgatókönyvírásba, vagy inkább úgy tekint rá, mint kötelező feladatra, mivel az adott témát, történetet a saját meglátásában kívánja megfogalmazni?

„Igen, ez egy feladat számomra, amelyet a film létrehozása szempontjából meg kell tennem – válaszolja. – De nem tartom a forgatókönyveim bármelyikét irodalmi értéknek, bár egyszer-kétszer felajánlották már, hogy könyvalakban megjelentetik őket. Ezt soha nem engedtem meg.”

Pedig Bergman forgatókönyveit is kiadták, vetem közbe. Mire ő:

„De ő nagy író. Nekem ez határozott meggyőződésem. Én fiatalkorom óta abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy olyanoktól kaptam kézbe olvasnivalót, akik igazán tudták, mi az irodalmi érték. Tehát elnézést a nagyképűségért, én is tudom. A forgatókönyv, ha Bergman írta, az.”

Negyven évvel ezelőtt bemutatott filmjéért, a Mephistóért az Oscar-díj mellett még vagy húsz rangos díjat kapott a világban. Életműdíjjal is jutalmazták több helyen. Az elmúlt pár esztendőben Trencsénteplicben, Isztambulban, Tallinnban. Most pár hét leforgása alatt két országban is.

„Mindig örülök, ha valahonnan visszajelzést kapok, hogy a munkámat elfogadhatónak tartják. Ha vannak, akik értik, esetleg még értékelik is, vagy még szeretik is. Az mindig nagy boldogság. Megnyugtató érzés. Az olaszországi Leccében kapott díjért ketten utaztunk el a feleségemmel. Ez volt a második nagy utunk az elmúlt másfél évben. Lecce előtt két héttel ugyanis Vera a Filmarchívumok és Filmintézetek Világszövetségének a nagydíját kapta a filmek felújítása terén végzett munkájáért. Pordenone Velencétől fél óra autóval. Nagyon szép hely, egy régi kereskedőváros. Ott vette át Vera a díjat. Nem sokkal ezután utaztunk Leccébe, ahol tizenkét alkotásomat vetítették le. Ezt a kirándulást még megengedtük magunknak. Igazán szép a díj, egy olajfát formál. Lecce az olasz csizma sarka a Görögország és Törökország felé eső oldalon. Dél-Olaszországban jártam már, harminc évvel ezelőtt. Klaus Maria Brandauerrel Taorminában voltunk. Lecce is csodálatos hely, gyönyörű középkori város fantasztikus templomokkal és egy negyedéig megmaradt római amfiteátrummal. Palotakertjei révén dél Firenzéjének nevezik. Az ember a kultúrát látja maga előtt. Én azért is kedvelem az olaszokat, mert állandóan azt érzem köztük, hogy szeretik és élvezik az életet. Ezért a járványügyi szabályokat is komolyan veszik. Nem láttunk senkit maszk nélkül bemenni valahová, és a fertőtlenítőszereket is használják. Az élet szeretete árad az egyik oldalon, a másikon az ezzel kapcsolatos óvatosság. A vírussal kapcsolatban én a szigorítás híve vagyok. Ez nyilván azért van, mert orvoscsaládban növekedtem. Engem mindenki úgy nevelt, hogy amit egy betegséggel kapcsolatban az orvosok mondanak, azt komolyan kell venni.”

Lecce után az indiai Goába hívták. Ott kapta idén a második életműdíját.

„Ez is boldoggá tett, hiszen Martin Scorsesével, a Taxisofőr, A dühöngő bika, a Krisztus utolsó megkísértése és más jeles alkotások rendezőjével együtt kaptam a díjat. Ő olyan alkotó, akinek a filmjeit nagyon szívesen elfogadnám. Minden munkája fantasztikus. Igazi filmes. Amilyen alkotótársakat, színészeket talál, s ahogy bánik velük, ahogy ezeket az embereket mozgatja… szóval nagy rendező, pont. Hogy ír is, és még játszik is a filmjeiben? Én csak a vicc kedvéért jelentem meg pár filmemben, különösen, amíg Jirka, a barátom, Jiří Menzel élt, addig ezt közösen játszottuk. Indiában egyébként háromszor voltam. De most nem mertem elmenni. Repülni annyi órát, és ott is ez az elképesztő járvány! Nem, én ezt nem mertem bevállalni. Videóüzenetet küldtem, mint Scorsese. A kinti magyar konzul vette át a díjat, de még nem jutott el hozzám. Egyelőre semmiféle hírt nem kaptam ez ügyben.”

Hogy készül-e újabb filmre Szabó István?

„Hadd idézzem a 007-es ügynököt – feleli tréfásan. – Soha ne mondd, hogy soha! Ehhez tartom magam. Majd meglátjuk. A körülményektől függ.”

A szerző a Vasárnap munkatársa