Érsekújvár, New York, Prága

Jugoszláviából gyalogolt át Olaszországba 1967-ben, onnan került New Yorkba, ahol előbb Vidal Sassoon fodrászszalonjában dolgozott, majd Horst P. Horst, a világhírű fotográfus asszisztense lett. Ő tanácsolta neki: „Ha a fiúk tetszenek, akkor fotózd őket.” Azóta ebből él. Szenvedéllyel fényképez mindent, ami szép. Modelleket, csendéletet, virágokat, prágai hidakat, utcákat. Korábban élt Párizsban, Londonban, Milánóban, dolgozott a világ legrangosabb női magazinjainak. Andy Warhol, a pop-art királya egy New York-i mosdóban fotózta le. Bette Davis, az Oscar-díjas amerikai színésznő a következőképpen biztatta: „Mindegy, mit beszélnek rólad, az a fontos, hogy helyesen írják le a nevedet.”

Robert Vano csaknem három évtizedig New Yorkban élt, a kilencvenes évek közepétől – amerikai állampolgárként – a cseh főváros az otthona. Magyarnyelv-tudása semmit sem kopott azóta, hogy elhagyta szülővárosát, Érsekújvárt. Két testvérével együtt hallgatott szeretett nagymamájára, aki mindegyiküket arra ösztökélte: „Olyan messze menjetek itthonról, ameddig a szemetek ellát!” Nővére Kanadában kötött ki, öccse Ausztriába keveredett.
 
Májusban töltötte be a hetvenötödik évét. Megrendítette a kora?

Nem, mert nem érzem. Minden napomat azzal kezdem, hogy rögtön ébredés után hálát adok a Teremtőnek: édes Istenem, köszönöm, hogy még mindig itt lehetek! Az én korosztályomból ugyanis már sokan elmentek. A háborúban is fiatalok halnak meg. A végrendeletem mindenesetre készen áll. Mindent a barátomra hagyok. De nincs autóm, hétvégi házam, kutyám, macskám, drónom, helikopterem, csak a lakásom. Ez minden vagyonom. Nem is vágytam többre soha. Anyám, az én drága jó mamim, élete vége felé többször is figyelmeztetett, mi legyen, ha végleg lehunyja a szemét. Hogy a szekrényben becsomagolva el van készítve a ruhája, abban temessük el. Csak a fekete harisnya hiányzik, mondta, de nehogy mintásat adj rám, mert akkor maradok, itt fogok ülni az ágyon örökre! Öt évig élt még ezek után. Amikor meghalt, egy ápolónő hívott fel az érsekújvári kórházból. Hajnali ötkor szólt a telefon. Nem tudom, mások hogyan reagálnak egy ilyen hírre, lehet, hogy visítanak a fájdalomtól, én azt kérdeztem, milyen harisnya van a mamin? Nem tudom, felelte a nővér. Kérem,  nézze meg, addig nem teszem le a telefont. Nem akart hinni a fülének, de elment, megnézte, és azzal jött vissza, hogy fekete. Mintás? – kérdeztem. Nem, mondta. Azt hitte, hülye vagyok.
 
Szóval nem szenvedte meg, hogy betöltötte a hetvenötöt?

Egyáltalán. Nem is foglalkozom ezzel. Élt New Yorkban egy erdélyi születésű magyar bőrgyógyász, Ernő László, aki a harmincas évek végén, Budapestről emigrált Amerikába. New Yorkban, az Ötödik sugárúton nyitott szépségszalont. Mások mellett Marilyn Monroe, Ava Gardner és Audrey Hepburn arcát ápolta, de nála vásárolt kozmetikai cikkeket Jackie Kennedy, Truman Capote, sőt még a vetélytársa, Hubert de Givenchy is. Tengeri iszap tartalmú arctisztító szappanját ma is sokan vásárolják. De az uborkapakolásra például azt mondta, jobb, ha azt az ember megeszi. Belülről kell krémezni a bőrt kifelé. Az öregségnek, a bőrnek a baktérium a legnagyobb ellensége. Ezt egy életre megtanultam tőle.

Akkor sem rendült meg a lelke, amikor nyugdíjas lett?

Nem, mert nem tudtam, hogy már rég átléptem a nyugdíjkorhatárt. Ez akkor derült ki számomra, amikor elmentem megvenni a metróbérletemet. Magának már nincs szüksége rá, mondta a hölgy, hiszen senior. Azt hittem, spanyolnak néz. Nem értettem. Hogyhogy nem kell vennem? Maga már ingyen utazhat, hiszen nyugdíjas – szólt erélyesebb hangon a hölgy. Én még nem vagyok az, feleltem értetlenül. Akkor hülye – zárta le a beszélgetésünket –, hiszen már öt éve jegy nélkül közlekedhetne. De nekem ezt senki nem mondta, védekeztem. Elmentem hát a szociális biztosítóhoz, ahol azt hittem, a kezembe adják a nyugdíjat. Majd hat hónap múlva, mondták. És mennyi lesz? – érdeklődtem. Mindig magas volt az adóm, gondoltam, nem érhet kellemetlen meglepetés. Én azt nem mondhatom meg, közölte a nő. Esküszöm, senkinek nem árulom el, kértem könyörögve, csak szeretnék nyugodt lenni. Mennyit saccol? – kérdezte. Húszezer? Annyit a Karel Gott sem kapott, jött a lehengerlő válasz. Végül öt és fél ezret állapítottak meg. De Amerikából utalnak havi ezerháromszáz dollárt, úgyhogy nyugodtan alszom.

Álmában feltűnik még Érsekújvár?

Már nem.
 
És New York?

Az sem.
 
Pedig Greta Garbóval is ott találkozott.

Többször láttam őt közelről. I want to be alone, mindenkit ezzel hárított el magától. Egyedül akart lenni. Nem örült, ha valaki felismerte. Harminc fokban is esőkabátban járt. Napszemüveg, kalap, nyitott ernyő a kezében, de maga előtt tartva. Akkoriban egy áruházban dolgoztam sminkesként. Bejárt hozzánk. Imádott turkálni a leszállított áruk között.
 
Van róla képe?

Akkor még nem fotóztam. A Beatlest szerettem volna elcsípni, de már nem tudtam. Addigra szétváltak az útjaik.
 
Marlene Dietrichhel is összehozta az élet.

A Sassoon szalonban dolgoztam. Szóltak, hogy másnap Philadelphiába kell utazni, ahol fellép Dietrich, és mi csináljuk a haját. Végül csak a hajtűket adogattam a személyi fodrászának. Ott álltam mellette. Már csak pár szál haja volt. Jött a sminkes, sebtapasszal két órára kihúzták az arcát, aztán kifestette, rátették a fejére a parókát, majd ráadták az ötvenkilós, csillogó kosztümét. Pontosabban: beletették a ruhába, amelyben lépni sem tudott a rá nehezedő súly miatt. Ezért két testőr a könyökénél fogva felemelte, kitették a színpadra a függöny mellé, abban megkapaszkodott, és elénekelte híres dalát, a Lili Marlent. A végén behúzták az előfüggönyt, jött a két bodyguard, megfogták jobbról-balról, és kivitték a színpadról.

Rengeteg képe közül melyikről gondolja, hogy elválaszthatatlan a nevétől?

Azt az ember soha nem sejti, melyik képe nyeri el mások tetszését. A zenész sem tudja előre, melyik dalából lesz sláger. A legtöbben a Prágai hidak című képemet veszik. De volt, aki húszezer koronát adott egy csendéletért, amelyen két körte van egy tányéron. Ennyi pénzért én egy mázsa körtét vennék, és lekvárt főznék belőle.
 
Hány évébe telt, míg eljutott arra a pontra, hogy a legolvasottabb amerikai magazinok közölték a képeit?

Húsz. A Vogue, a Bazaar, az Elle felkérései voltak a legfontosabbak.

Az a húsz év lelkileg is próbára tette?

Nem volt könnyű. De ha itthon maradtam volna, másfajta nehézségekkel szembesülök. Apám villanyszerelő volt. Az ötvenes években, amikor a vasútvonalakat villamosították, alig láttuk otthon. Ha az ő szakmáját választottam volna, lehet, hogy még most is ott ülnék Kassán, egy villanyoszlop tetején.
 
Kifinomult ízlését a lakása is pontosan visszaadja. Nem egy ikonikus képe született e falak között. Ismerős a tükör, a sok bazsarózsa, a nagymamától megmentett régi tárgyak…

… nem is vágyom máshova! Pár évvel ezelőtt portréfilmet készítettek rólam. Kivittek a természetbe. Arra kért a rendező, hogy öleljek át egy fát. Így akart utalni arra, hogy erdőn keresztül szöktem át a jugoszláv–olasz határon. Nem ölelek én át semmit, mondtam. Minden fa tele van pókokkal, hangyákkal, bogarakkal. Nem jártam én soha erdőbe. Nem is hiányzik a természet? – kérdezte a rendező. Nem. Parkokba se járok. Szedjek össze egy kullancsot? Bekapcsolom a National Geographic csatornát a tévében, és addig nézem a természetfilmeket, amíg meg nem unom. Utazni sem szeretek.
 
Nyáron sem?

Akkor sem. Amíg Amerikában éltem, rengeteget utaztam. Minden megvolt. A tenger, a sivatag, minden. Dél-Amerika, Afrika, Nyugat-Európa. Van egy tucat lejárt útlevelem. Nem is emlékszem már, hol mindenütt jártam. Örülök, hogy itthon vagyok. Itt érzem jól magam. Coco Chanel egy tenyérnyi lakásban élt Párizsban, és megmutatta, hogyan lehet kis lakásból nagyot varázsolni. Úgy rendezte be a szobáját, hogy annak tűnjön. Ezt tőle tanultam.
 
Hatvanhétben, amikor felült a Várna felé tartó vonatra, hogy Zágrábban, a WC-ablakon keresztül lemeneküljön róla, és elinduljon Olaszország felé, lelki kapaszkodóként mit vitt magával itthonról?

A Film Színház Muzsika néhány példányát. A határon aztán, nagy bánatomra, meg kellett szabadulnom tőlük.
 
Nagyobb tételben mire szokott költeni?

Semmire. Én már elvagyok egy májpástétomon is.
 
Csendben, szerényen?

Minden megtörtént már velem, aminek meg kellett történnie. A papa mindig azt mondta: „Nehéz az élet, nagyon nehéz!” Az övé valóban nehéz volt, mert úgy élte. Nekem már az jár az eszemben, hogy kapok-e majd egy jó szobát az idősek otthonában. Hogy jut-e ott hely számomra? Egy jobb helyre két évig kell várni. Előre fel kell iratkozni. Nem akkor, amikor szélütés ért. De abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ott akarok kikötni. A Covid idején sokan ott haltak meg. Jól megvagyok én a magam fészkében. Minden, amit szeretek, itt van a kezem ügyében. A Szinetár Miklós rendezte Csárdáskirálynő, De Sica, Visconti, Pasolini, Fellini filmjei. Tőlük mindent megkapok.

A szerző a Vasárnap munkatársa