Erőt és hitet kapott Márqueztől

Előbb volt a film. Henning Carlsen dán rendező alkotása a mexikói Emilio Echevarría főszereplésével, 2011-ben. Márquez tehát még láthatta. A regény külföldi színpadi változatáról nincs tudomásuk a budapesti produkció létrehozóinak. Hegedűs D. Géza sem hallott korábbi adaptációról. Csaknem egy évig tartó, szívós levelezés és kiváló kultúrdiplomácia eredménye, hogy megkapták a jogokat, mondja.

Nem ez az első színpadi találkozása Márquezzel. A Száz év magány 2007-es vígszínházi előadásában José Arcadio Buendía ezredest alakította. Így került munkakapcsolatba a mágikus realizmus világhírű mesterével.

A regényt már a megjelenésekor olvastam, Székács Vera csodálatos fordításában. Nagyon fontosnak tartom, hogy az író megtalálja a maga fordítóját. Márquez méltó partnerre lelt magyar tolmácsolójában. Székács Vera pontosan adja vissza az író áradó, burjánzó nyelvét, az őserdei lián sűrűségével tekeredő mondatait. Márquez valahogy nem akarja kitenni a pontot. Az olvasó néha nem is tudja, hol kezdődik és hol ér véget a mondat, amely tele van élettel, szépséggel, meglepetéssel, különös kontrasztokkal. A Száz év magány után egyből elolvastam A pátriárka alkonyát és a többit, ahogy jöttek sorban. Mindig nagy élmény számomra, ha olyan zseniális léptékű íróval dolgozhatom a színpadon, mint Csehov, Ibsen, Tolsztoj vagy most Márquez, aki beenged az agy, a szív, a lélek tekervényeibe. Látom, hogyan érez, miképpen gondolkozik. Márquezben az az izgalmas, hogy úgy ír, úgy fogalmaz, hogy elvisz egy irányba, majd egy elegáns mozdulattal szinte visszavonja az egészet. Vagy egy nyelvöltéssel jelzi, hogy nem kell komolyan venni, vagy annak, amit leírt, az ellentétében is van igazság. A Bánatos kurváim emlékezetében is úgy építkezik, úgy rak rétegeket szövegből, szituációból, hogy felépít egy piramist, egyszer csak levágja a tetejét. Nem hisz a tökélyben. Az a Teremtő. Ezért bont. Direkt csinálja. Visszavon, a dolog negatívumára is rámutat. Hopp, hopp, álljunk csak meg, mondja. Sokkal bonyolultabb minden helyzet, viszony. Egyszerre vagyunk vágyó, akaró, mindent magunkhoz ölelő emberek, de van bennünk megtorpanás, kétely, menekülés is – ellenkező irányba. Hihetetlen, ahogy lélegzik, lüktet nála a nyelv, a mű lelke, szépsége, intellektusa.

Egy nyugalmazott újságíró és egy lenyűgöző mulatt lány megindító története a regény. Divertimentóként született akkor, amikor Márquez már a memoárkötetén dolgozott.

Amint kiderült, hogy megvan az engedély a színpadi adaptációhoz, elolvastam a regényt újra, és megint magával ragadott. Azt gondoltam, annyi emberi tapasztalatra szert tettem már, nem okozhat gondot megbirkózni az anyaggal. Kilencvenévesen már nem biztos, hogy olyan állapotban leszek, hogy ezt meg tudjam csinálni. Viszont el tudom képzelni, milyen lehet kilencvenévesen létezni. Olvasva varázslatos a mű. De amikor szembekerültem azzal, hogy most már tanulni kell a szöveget, el kell kezdeni márquezül beszélni, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Ezt a burjánzó, humorral és öniróniával, önreflektív pillanatokkal teli szöveget óriási próbatétel volt birtokba venni. A próbák kétharmada rendkívüli küzdelmet jelentett. De minél elmélyültebb volt a színpadi munka, minél mélyebbre ástam magam a szövegben, a színpadi helyzetek annál inkább segítettek felrepülni. Hosszú ideig az volt a taktikám, hogy otthon nekiülök a szövegnek, készülök, s ahogy jövök-megyek, utazgatok a városban, magamban mondom, mondom egészen addig, amíg a szöveg mögött, a képzeletemben fel nem tárul egy teljes élet. Ezt a munkamódszert most félre kellett tennem. Amíg nem képeztem meg a színpadon, hogy most éppen a saját otthonomban vagyok, most a szerkesztőségben, most a bordélyházban, most épp egy koncerten, vagy az utcán, a parkban, addig valahogy sokkal nehezebben rögzült a szöveg.

A bánatos bölcs szövege.

Itt egy kettős életet élő emberről van szó, akinek van egy nappali és egy éjszakai élete. A nappalit úgy jellemzi, hogy: „Közepes újságíró vagyok... Vagyis egy elveszett élet, amely azon a délutánon vette szerencsétlen kezdetét, amelyen anyám tizenkilenc éves koromban kézen fogva bevitt a Béke Hírlaphoz, abban a reményben, hogy hátha sikerül megjelentetni az iskola életéről szóló beszámolómat…. Meg is jelent a vasárnapi számban, a főszerkesztő bizakodó előszavával. Évek múlva, amikor megtudtam, hogy anyám fizetett a megjelenéséért, és két további írásomért is, már késő volt szégyellenem magam, mert a heti egy kolumnám már a saját szárnyán röpült.” Ez az egyik élete. Majd azt is elmondja, hogy miután leérettségizett, spanyolt és latint kezdett el tanítani egyszerre három állami gimnáziumban. Itt is felfénylik, de rögtön hozzá is teszi, hogy: „Rossz tanító voltam, se képzettségem, se hivatástudatom nem volt. A lyukasórák alatt elfogyasztottam magányos ebédemet, és délután hatkor bementem az újság szerkesztőségébe… Az igazi életem este tizenegykor, lapzárta után kezdődött el.” És ez a lényeg. Egy kilencvenéves ember ezzel a kettős élettel. Nappal tanár, hírlapíró, éjszaka pedig van egy tökéletesen rejtett, érzéki élete. És elmondja, hogy húszéves korától naplót vezetett a bordélyházi kalandjairól. Sok szám, név, életkor, helyszín és némi emlékeztetés a körülményekről és a módozatokról. Ötvenéves koráig ötszáztizennégy nő, akivel minimum egyszer együtt volt. „Sohasem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna – írja –, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe… Egyszer eszembe jutott, hogy ez a nemi napló jó nyersanyag lesz kisiklott életem szánalmas eseményeinek elbeszéléséhez, és a cím is meglett, mintha az égből pottyant volna: Bánatos kurváim emlékezete.” A történet onnan indul, hogy 90. születésnapja évében az öreg felhívta egy régi ismerősét, Rosa Cabarast, egy titkos találkahely tulajdonosnőjét, hogy segítse hozzá egy élvezetes éjszakához. Tizenkét órán belül kerít is neki valakit, egyetlen hátránnyal. Tizennégy éves volt a lány. És az után az éjszaka után, amit vele töltött – amikor nem történt semmi, mégis hajnalban váltak el –, azt mondja: más ember lett belőlem. „Ezen az éjszakán megismertem azt a kéjt, hogy a vágy sürgetése, vagy a szemérem torlaszai nélkül egy alvó nő testét nézhettem.” S elindul egy csodálatos kaland egy éven át. Hirtelen felfedezi, mit jelent szeretni, szerelmesnek lenni, eddig ugyanis a csábítás trükkjeit sem ismerte. Erre épül egy hatalmas történet, amelynek a végén nem tudja az olvasó, hogy ezt csak álmodta az öreg, vagy a halála előtti pillanatban gondolja végig. De megél mindent, ami egy embernek egy életen át megadatik. Szenvedélyes lángra lobbanás, küzdelem, kiteljesedés, féltékenykedés, szakítás, halálos félelem az elvesztéstől, majd újra találkozás, mélységes csalódás, és mégis visszatérés. Egy tébolyító, hihetetlen gazdag és szélsőséges, kiszámíthatatlan, öntörvényű szerelem, amely gyanútlanul lepi meg az embert bármelyik évének bármelyik pillanatában.

Fenséges élmény lehet bekebelezni egy ilyen anyagot.

Valóban az. Mint említettem, hosszú időbe telt, míg birtokba vettem, míg el nem kezdtem vele szabadon bánni, míg minden kis zegzugába bele nem bújtam. Egészen apró dolgokat fedeztem fel közben, és lehet, hogy ez az alapi érzékenységem színezi, árnyalja ezt az egészet. Elmondhatatlan örömömre szolgál, hogy csinálhatom ezt az előadást. Mosolygok reggel, amikor tudom, hogy este ezt játszom. Egy felszínesen folydogáló lélek találkozik egy ártatlan kislánnyal. Addig minden mechanikusan zajlik a férfi életében. Tizenkét éves, amikor elveszíti az ártatlanságát. El is meséli, hogy az utcájuktól nem messze lévő, régi hajótulajdonosok palotájának legfelső emeletére költözött be egy egész légiónyi utcalány, és míg az apja a földszinten, a közjegyzői irodák egyikében végeérhetetlen tárgyalást folytatott, neki mennyei látvány tárult a szeme elé. A nők hajnalig árulták olcsó garasokért a testüket. Délelőtt tizenegykor kezdtek mozogni a házban, de az üvegtető alatt már olyan pokoli kánikula volt, hogy kénytelenek voltak pucéran járkálni, és úgy végezni a házimunkát. Közben kiabálva tárgyalták meg az éjszakai kalandjaikat. „Na, ennek kerültem én a közepébe!” – írja Márquez.

Szerelem és halál bizarr játéka ez.

Hiszen minél jobban halad a történetben, egyre közelebb kerül a halálhoz. De közben mindennap felfedez valamit magából és a világból, amit addig sosem látott.

Száz oldal a kisregény. Az egészet megtanulta?

Másfél órás sűrítményt.

Komoly dramaturgiai munka.

Vörös Róbert olyan örömmel, élvezettel, szenvedéllyel és fantáziával dolgozott az anyaggal, hogy az nekem is nagy élmény volt. Ő az előadás rendezője is. Kivételes formaérzéke van, képző- és iparművészeti szakközépiskolában végzett. Pillanatok alatt a legegyszerűbb formai gesztusokkal tudtuk megfogalmazni a dolgokat. Mivel régóta tartó munkakapcsolat a miénk, folyamatos intellektuális párbeszéd köt össze bennünket. Robi ráadásul az érzékiségről is sokat tud, ami kimondottan kapóra jött az előadáshoz.

Márai Sándor állítja egy helyütt: „Az öregség megannyi meglepetéssel jár.” Márquez műve is ékes példája ennek.

Hetvenhét éves volt, amikor ezt a regényét írta. Az egész először szíven ütött. Elmondja ugyanis, hogy a hatodik évtizedében jött rá, hogy már mindenki fiatalabb körülötte. A hetedikben jutott el odáig, hogy már nem tévedhet semmiben, mert mindennek, amit csinál, pontosnak kell lennie. A nyolcadik évtizedben a határán állt annak, hogy néhány betegségtünetéből fakadóan távozzon az élők sorából. De most, a kilencedik évtizedben, közelítve a százhoz a szíve megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelembe haljon bele a századik évét követő bármelyik nap boldog agóniája után.

Személy szerint önnek mit adott ez a mágikus történet?

Örömet, életerőt, hitet és bizonyosságot, hogy nincs még vége semminek.

A szerző a Vasárnap munkatársa