Ennio Morricone az Új Szónak: Szeretem, ha szeretnek

Hogy csak a legutóbbi kettőt említsük: tavaly az Európai Filmakadémia Giuseppe Tornatore Senki többet című romantikus drámájának zenéjéért díjazta, és igazi mesternek titulálta, aki túl a nyolcvanon is képes a megújulásra. Berlin után Los Angeles és a Grammy-életműdíj következett azért a több száz filmért, amelyek sikerét ő is nagyban elősegítette, hiszen rendkívüli képességeivel Ennio Morricone a mozi, a mindenkori Cinema Paradiso legyőzhetetlen római császára. Nem véletlenül kötöm Tornatore legendás filmjéhez, hiszen az utóbbi évtizedekben neki komponált a legtöbbet. Az óceánjáró zongorista, a Maléna, a Baaria vagy épp a Cinema Paradiso nélküle, az ő zenei világa nélkül egyszerűen elképzelhetetlen. Az az érzelmi plusz, amit ő ad a filmekhez, a legszebben elmesélt történetet is magasabb dimenzióba emeli. Morricone ezekben a napokban kelet-európai turnén vesz részt. Prágában, Pozsonyban és Budapesten a Modern Art Orchestra élén vezényli saját műveit.  Ötszázötven film, ötven díj, nyolcvanöt év. Minek nagyobb a súlya? Annak, amit megélt, vagy annak, amit megalkotott?Nem töprengek én ilyen kérdéseken. Élni és alkotni egyformán nehéz. Fogok három akkordot, mondjuk C-dúrban, és jól érzem magam. Több nem is kell a hangulatomhoz.  Mindig ilyen morózus, mint most, vagy csak rosszul aludt?Nem aludtam rosszul, és nem vagyok morózus. Induljon ki a koromból.  Rendben. Itt ülünk a Magyar Rádió sötét folyosóján, van már egy magyar alkotás is a listáján, Koltai Lajos filmje, a Sorstalanság, tehát köti néhány szál…… a magyarokhoz? Hogyne! A Győri Filharmonikus Zenekarral is többször dolgoztam már. Csodás zenészek.  Jól tudom, igaz, hogy hatévesen kezdett el komponálni?Még hat sem voltam. Apám tanított meg zenélni, kottát olvasni. Gyerek voltam, de már jól trombitáltam. Apám éjszakai szórakozóhelyeken játszott, hogy meglegyen a kenyérre való, de ha beteg volt, én álltam be a helyére. Az éjszakában?Mentem és fújtam. Kemény iskola volt. A stúdiómunkákban is számoltak velem. Nem minden zene tetszett. Ki is csúszott párszor a számon, hogy ennél én sokkal többre lennék képes. Aztán elvégeztem Rómában a Santa Ceciliát, a konzervatóriumot, és mindenféle munkákat vállaltam a televízióban és a rádióban. Közben vártam, hogy hívjanak az olasz filmbe. Várta?Azt mondtam, ha valakinek jó zene kell, keressen meg. Luciano Salce volt az első rendező, aki megkeresett. Ha megrendelésre dolgozik az ember, az előbb-utóbb eljut a közönséghez. Gyorsan beindult a pályám. Komponált is rengeteget. Nem is tudom, van-e termékenyebb zeneszerzője a mozinak.Minden viszonylagos. Bach sokkal többet dolgozott. Hetente megírt egy újabb kantátát, hogy vasárnap, a templomban mindig valami újat halljanak a hívők. Hozzá képest én csak alkalmi zeneszerző vagyok. Ha befejezek egy művet, még ma is attól tartok, semmi újat nem tudok már kitalálni. Hogy vége. Kifogytam. Pavarotti mesélte, hogy reggel, miután felébredt, mindig attól félt, hogy amíg aludt, elvesztette a hangját. Ahogy kinyitotta a szemét, azon nyomban énekelve kérdezte a feleségét, hogy: „Hol vagy, drágám?” És minden napja így kezdődött. S az öné hogyan indul?Korán kelő ember vagyok. Fél hat körül már tornázom, aztán megreggelizem, nyugodtan, ráérősen, és úgy nyolc felé elkezdek dolgozni. Volt idő, amikor reggelente teniszezni jártam. Ma már ez sem érdekel. Ebéd után sétálok egyet a városban. Imádom Rómát. A lüktetését ugyanúgy, mint a csendesebb óráit. Olyankor szoktam pihenni, vagy zenét hallgatni. Másokét vagy a magáét?A saját szerzeményeimet csak a stúdióban hallgatom, a felvételek során. Akkor viszont többször egymás után, hogy a legapróbb hibát is kifogjam. A kész hangfelvételnek tökéletesnek kell lennie. De miután kezemben a kész lemez, eszembe sem jut, hogy belehallgassak. Elteszem. Megyek tovább. Én már akkor azzal foglalkozom, amit a fejemben hallok. A következő munkám mindig jobban izgat, mint az, amellyel már elkészültem. Jó, akkor úgy kérdezem: ki a legkedvesebb szerzője?Legkedvesebb nincs, csak több nagyon kedves. Mozart, Verdi, Bach, Puccini, Monteverdi. Valaki a modernebbek közül?Stravinsky.Még közelebb hozzánk… mármint időben.Miles Davis. Az ő zenéje boldoggá tesz. És azokba a filmekbe, amelyekben az ön zenéje szólal meg, bele szokott nézni?Mit nézzek egy régi filmen? A holnap sokkal izgalmasabb. Új formák, új próbálkozások, új kísérletek, más hangzásvilág, más melódiák. Még fog az agyam, aktív vagyok, komponálok. Szeretem a családomat, a feleségemet, a négy gyerekünket, de a zenét is rajongva szeretem. Életem szerves része, értelmet ad minden napomnak, minden órámnak. Hány éves korától számítja magát profi zeneszerzőnek?Ezt pontosan tudom. Harminchárom éves koromtól. Addig nem nagyon érdekeltek a filmek. Főleg nem a nagy romantikus filmek.  A kalandfilmek igen. Meg a western.Az később jött. A hatvanas évek közepe táján. Sergio Leone és az Egy maréknyi dollárért, majd a világhírnevet hozó Volt egyszer egy Vadnyugat. Nincs is a filmtörténetben még egy zeneszerző, aki harminc westernben dolgozott volna.Kérdés? Leone. Kettőjük kapcsolata. Barátság vagy sima munkaügy?Egy évig ugyanabba az iskolába jártunk, de nem voltunk különösebben nagy barátok. Tudtunk egymásról. Én amúgy sem vagyok olyan barátkozós típus.  Sergio Leone állítólag nem is lelkesedett a zenéje iránt, első hallásra határozottan elutasította. Nekem viszont sikerült meggyőznöm őt arról, hogy igenis szüksége van rám. Az én zenémre. Amikor meghallotta a fütyülős nyitányt, a vállamat veregette. Megtörtént, hogy előre kérte a zenét, még mielőtt a filmfelvételek elkészültek volna?A Pár dollárral többért zenéje pontosan így született. Csak azután kezdett neki a forgatásnak, amikor a zene már a kezében volt. A Volt egyszer egy Amerikában is ezt a módszert alkalmaztuk. Bevált. Szerették a színészek is. Becstelen brigantyk című filmjébe Quentin Tarantino több régi szerzeményét is beépítette. Nem volt más választása. Azt akarta ugyanis, hogy én írjam neki a zenét. Időt persze nem adott rá. Illetve igen, csak nagyon keveset. Három hónapot. Ha nem lett volna más munkám, még bele is megyek, de annyira elfoglalt voltam, hogy azt mondtam, köszönöm, most inkább nem. Később újra felhívott, hogy a már meglévő szerzeményeimet szeretné felhasználni. Ez is megtisztelő volt számomra. A hatvanas évek közepétől az olasz rendezők krém­jével dolgozott együtt. Ber­toluccival, Pasolinival…… a Salót egyáltalán nem szeretem. Pier Paolo meg sem akarta mutatni a filmet. Félt az elutasításomtól. Pontos volt a megérzése. Ez a film nagyon távol áll tőlem. Tornatoréval jobban járt?Vele emberileg is szorosabb kapcsolatban vagyok. Sergio Leonét is kedveltem, mert rokonszenves ember volt, a vitáink azonban sokszor kiéleződtek. Tornatoréval teljes mértékben egyezik az ízlésünk. Robert De Niro nyilatkozta egyszer, hogy azért szereti a zenéjét, mert segíti a figura megformálásában. John Bormann pedig úgy vélekedik: „Ennio ugyanolyan érzékenyen reagál a filmre, mint a legfogékonyabb néző. Az ő zenéje nem pusztán aláfesti a jelenetet, hanem hozzátesz a történethez.”Szeretem, ha szeretnek. Bruce Springsteen már énekelt is nekem. Német kollégám, Hans Zimmer A Karib-tenger kalózaiban egy egész melódiával utal a Volt egyszer egy Vadnyugat vezérmotívumára.  Hans Zimmer is Oscar-díjas zeneszerző, akárcsak ön, bár ő szerencsésebb volt, mert már 1995-ben nyerni tudott az Oroszlánkirállyal. Megszenvedte, hogy öt jelölése közül egyikkel sem ért célba?Megszenvedtem… ez erős kifejezés. Én csak abból következtettem erre, hogy amikor győzött, azokra a kollégáira hívta fel a figyelmet, akik fáradhatatlanul dolgoznak, kitűnő műveket alkotnak, mégsem részesülnek az Amerikai Filmakadémia elismerésében.Először a Mennyei napokért jelöltek, aztán A misszióért, utána jött az Aki legyőzte Al Caponét, majd a Bugsy és a Maléna. Nem leszek álszerény. A misszió zenéje tényleg jól sikerült. Persze az életműdíj sem rossz. De még mindig látom az utat magam előtt. Tudom, merre vezet, mik a következő lépések. Van erőm folytatni, tovább dolgozni. Volt lehetősége Hollywoodba költözni. Nem élt vele. Miért? Született lokálpatrióta?Komponálni bárhol lehet. Amerikában is, Európában is, de még az Északi-sarkon is. Ám, aki olyan erősen kötődik a szülővárosához, mint én, az jobb, ha nem költözik sehova. Róma a szívem csücske. Képtelen lennék elhagyni. Nem is vágyom máshova. Engem nem lehet megvenni sem luxuskörnyezettel, sem az óceánnal. 1950-ben találkoztam a feleségemmel. Lassan hatvanöt éve. Azóta együtt vagyunk. Róma és Maria Travia. Előbb ezt írja a nevem mögé. A városom és az asszonyom nevét. Az Oscart legfeljebb zárójelben.