„Emlékezzetek meg a foglyokról”

A fenti idézet adta meg az alaphangját annak a háromnapos ökumenikus egyházi rendezvénynek, amelyet Deregnyőn tartottak. A bibliai idézetet (Zsid. 1.13:3) Csoma László református püspökhelyettes választotta a nyitó istentisztelet mottójául.

Bár az úttörő jellegű kezdeményezésbe, hazai tapasztalatok híján, némi aggályokkal vágott bele a fiatal református lelkésznő, Antala Éva, ennek ellenére várakozáson felüli sikerként könyvelhető el az idehaza első ízben rendezett konferencia.

A negyven (katolikus, református, evangélikus, ortodox, apostoli egyházi és baptista – erdélyi, anyaországi és felvidéki) jelenlevő képviselő ugyanis egyöntetűen osztotta a véleményt, hogy a börtönlelkészi misszióra kétségkívül szükség van. Alátámasztja ezt az az igény, melyet a lelkigondozással foglalkozó börtönmissziói tapasztalatok megerősítenek, és ahol a családi kapcsolattartásnak is jelentős szerepe van. Az elítéltek fokozott érdeklődése, mindenekelőtt, hogy emberi hangon és módon szólnak hozzájuk, társalognak velük, a lelkészt megerősíti abban, hogy többletvállalása nem hiábavaló, s amit mond, nem marad csupán pusztába kiáltott szó.

Egy-egy találkozás az igemagyarázat után dialógussá alakul, az elítéltek közössége nyíltan, őszintén felteheti az őt érdeklő kérdéseket, amelyekre aztán magyarázatot kap. A mindenkori remény felvillantása a cél, hogy a magára hagyott ember ne essen végzetes letargiába, hiszen lelkileg amúgy is mélyponton van. Egyrészt súlyosan nyomasztja a társadalmi előítélet és az, hogy neki – miközben elesett – szabadulás után duplán kell teljesítenie, bizonyítania. A börtönmissziót végzők feladata éppen az, hogy segítő kezet nyújtsanak a rászorulónak, segítsenek megtalálni a társadalomba visszavezető utat. A szolgálatot végző szemszögéből ez nem jár külön elismeréssel és javadalmazással, ezért erre a munkára az vállalkozik, akit megérint és megszólít az a bizonyos belső hang e tevékenységre.

Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi püspök maga is több mint hat évig szenvedő alanya volt az egykori Securitate hidegrácsú börtönének, így meggyőző hitelességgel tudta elmondani tapasztalatait, lelki és testi gyötrődéseit „odabentről”.

Anton Fábry, a Szlovák Igazságügyi Minisztérium Büntetés-végrehajtási Intézetének vezérigazgatója szerint a lelkigondozásnak igen nagy jelentősége van a hazai büntetés-végrehajtás gyakorlatában. Szlovákiában egyelőre csupán két főállású magyar római katolikus börtönlelkész lát el szolgálatot büntetés-végrehajtási intézeteinkben, holott legalább hatra volna szükség. Ezenkívül három református lelkész végez önkéntesen szolgálatot fegyházainkban, ahol elmosódnak a felekezeti különbségek, tudniillik a fő hangsúlyt a felebaráti szeretetre, az őszinteségre, az elítéltek lelki megerősítésére helyezik.

A Magyar Igazságügyi Minisztérum Büntetés-végrehajtási Intézetének országos parancsnoka, Bökönyi István tábornok elmondta, a reformkorig a hittérítés jellemezte a börtönmissziót, majd 1838-ban báró Eötvös József úgy fogalmazta meg e szolgálat lényegét, hogy vigasztalással kell közelíteni az elítéltekhez. A jog pedig egyáltalán nem foglalkozott ezzel a tevékenységgel, ezért az egyházak önkéntes alapon végezték a munkát. Hasonlóképp a kommunista diktatúra sem, amely tizennyolc sort szentelt a börtönökről szóló törvénynek. Rákosi pedig egyenesen megtiltotta az egyházi személyek belépését a börtönökbe, mely állapot 1949-től a rendszerváltásig tartott. 1990 első hónapjaiban rendelte el az igazságügyi miniszter ennek megváltoztatását. Ma az illetékes börtönlelkész dönti el, milyen foglalkozásokat tart alkalmanként. Státusa ugyan része a börtönrendnek, ám teljesen önállóan szervezi és végzi tevékenységét, vallási tárgyú rendezvényeit. Bár a törvényalkotás szempontjából EU-kompatibilisek vagyunk, a tárgyi és személyi feltételeket illetően még van pótolnivaló.