Élvezhető nyáresti romantikus vígjáték megszokott klisékből

Jack Nicholson és Diane Keaton könnyedén elviszik a hátukon a produkciótHa nem néztem volna utána az interneten Nancy Meyers rendezőnek, bizonyára magamtól is rájöttem volna, hogy a hölgy forgatókönyvírással kezdte filmes karrierjét. A „Minden végzet nehéz”-re magyarított Something’s Gotta Give című film ugyanis tele van olyan dramaturgiai fogásokkal, melyeket az amerikai forgatókönyvíró-iskolákban bizonyára meglehetős alapossággal tanítanak. A főhős beleszeret nála harminc évvel fiatalabb barátnője édesanyjába, akivel eleinte „tűz és víz” mértékű antipátiát táplálnak egymás iránt. A sikeres drámaírónő saját balul sikerült kapcsolatából ír színpadi komédiát. A lány rajtakapja anyját, amint pizsamában főzőcskézik a nőcsábász baráttal. A férfi átrepüli az Atlanti-óceánt, hogy találkozzon az imádott nővel egy bizonyos párizsi étteremben. A nő lemond fiatal hódolójáról a megszelídített idős macsó kedvéért. Megannyi unalomig ismert klisé. A film mégis élvezhető, sőt. Jack Nicholson és Diane Keaton ugyanis könnyedén elviszik a hátukon a produkciót, sőt még a csekély színészi képességekkel rendelkező Keanu Reevest is magukkal húzzák felfelé. Még neki is elhisszük, hogy tényleg beleszeretett egy nála harminc évvel idősebb nőbe. Mert Diane Keatonba, azaz Erica Barrybe mindenki beleszeretne. Jack Nicholsont pedig nem kell bemutatni, hiszen ő tulajdonképpen azóta ugyanolyan, amióta a Szelíd motorosokban világos öltönyében hanyagul felült Henry Fonda mögé a Harleyre. Arcjátékával mindent ki tud fejezni, meg se kellene mozdulnia. Ám ahogy ebben a filmben leesik az ágyról, vagy ahogy infarktus után két nappal felfelé igyekszik a lépcsőn, az bizony nehezen önthető szavakba. De nézzük a történetet.

Adott egy idősödő Casanova, akinek harminc éven felüli nővel még sohasem volt dolga. Kifejezetten a hosszú combú bombázókhoz vonzódik, és valamiért azok is vonzódnak hozzá. Legújabb zsákmánya Marin (Amanda Peet) sem rosszabb a szokásosnál: vagyis tökéletes szépség. A lány anyjának házában töltik a hétvégét, amikor egyszerre több baj is történik.

Először is váratlanul betoppan az aggódó anya (Diane Keaton). Másodszor az idős macsó infarktust kap; ha nem is súlyos az ügy, egy ideig ápolásra szorul, és kénytelen tűrni, hogy egy idegen házban egy olyan nő ápolja, akinek ráncos a bőre. Ha ez még nem volna elég, beüt az igazi istencsapása: beleszeret barátnője anyjába, a sikeres írónőbe, aki teljesen más, mint eddigi partnerei. Az már csak ráadás, hogy vetélytársa is akad egy fiatal orvos (Keanu Reeves) személyében, aki rajong Erica színműveiért, és az idősebb nők a gyengéi. Hősünknek tehát egy csomó olyan dologgal kell szembenéznie rövid idő leforgása alatt, amivel még soha. Ilyen például a szerelem is. Lehet ugyan védekezni ellene, de a végén persze győz, ahogy ez az amerikai filmekben lenni szokott.

Itt azonban, mondom, nem irritálóak a filmes közhelyek, mert egyrészt Nancy Meyersbe szorult némi eredetiség, másrészt a két főszereplő hihetővé tesz szinte minden egyes jelenetet. Nicholsonnak könnyű dolga van, többé-kevésbé saját magát játssza, rá fazonírozták a szerepet. Hogy mitől lefegyverző még hatvanon túl is, azt nehéz lenne meghatározni, mindenesetre ebben a filmben sem lehet róla levenni a szemünket. Diane Keaton már Woody Allen filmjeiben is egyszerűségével, közvetlenségével, csiszoltságával hódított, itt azonban sok esetben úgy tűnik, a jelenetek improvizáción alapulnak. Ahogy egy-egy mondatba belenevet, ahogy a New York-iak rossz szokását követve megemeli a mondat végi hangsúlyt, mintha kérdezné azt, amit állít, vagy ahogy egy kézmozdulattal jelzi, hogy elege van a témából, hát azt tanítani lehetne. Ők ketten először találkoztak a filmvásznon, ám a párosítás legalább olyan jól sikerült, mint a Helen Hunt – Jack Nicholson páros esetében a Lesz ez még így se című filmben.

Igazi nyáresti romantikus vígjáték ez, a legjobb fajtából. A százhúsz perc úgy elrepül, hogy észre sem vesszük, és a moziból kifelé menet hitetlenkedve szorítjuk fülünkhöz karóránkat, hogy vajon ketyeg-e.