„Elvégeztetett”

Ige: „...aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.”

(Római levél 4:25)

ĺme az evangélium, az örömüzenet maga. A legnagyobb tömörítésben, a legfényesebbre csiszolva, mint értékes drágakő, mint hitünk egyetlen, gyémántszilárdságú alapja. Elvégeztetett bűneink váltsága, s egyben föltárult üdvösségünk, megigazulásunk forrása. Ez a keresztyénség legelső, legősibb ünnepe. Minden más erre épül, mint alapra a felépítmény.

És mégis annyi bizonytalanság, meg nem értés, sőt félremagyarázás párosul hozzá. Még a helye is bizonytalan a naptárban. Jobban szeretjük az olyan stabil dolgokat, mint a születésnap, a névnap, a karácsony. De ennek az ünnepnek több, mint egy hónapnyi mozgása van a tavasz kezdetén. Ezért vagy túl korán, vagy túl későn van, és szinte mindig találunk benne valami kifogásolnivalót. Nagypéntek ünnepéről úgy általában szívesen megfeledkezünk. Túl sötét, túl szomorú. A korábbi évtizedek is megtették hatásukat, hiszen még ünnepnapként sem tarthattuk számon. Vagy talán Pilátusként mostuk a kezünket, és szerettünk volna elhatárolódni ettől a kínos istengyilkosságtól. Legegyszerűbb módja a történelemben mindig az volt, hogy megpróbálta az ember valaki másra rákenni. A római katonákra mint végrehajtókra, vagy magukra a zsidókra mint értelmi szerzőkre. Milyen jól jött ez akkor, amikor egy-egy zsidóüldözést vagy pogromot kellett megideologizálni. Ám ezek a koholt vádak, mint a fölkavart por, legtöbbször a vádlókra hullottak vissza! Ravasz László summázza ezt nagyon találóan: „Jézus halálát nem egyes különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben éppúgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, s aki minden lélegzetvételemmel ugyanezt teszem, ami Őt a keresztre vitte: engedem, sőt elősegítem, hogy Ő elveszítse a csatát, mert nem állok melléje.” Nagypénteken megtalálom a folytonosságot Ádám bukásától az én éppen utolsó, ám korántsem legutolsó tévedésemig.

Nem vagyunk különbek húsvét ünnepét illetően sem. Lelki mélységét és tisztaságát sokféle szokásunk hordalékával sekélyesítjük, iszaposítjuk. A tojásból új életet várunk, ciklikusan visszatérő természetébresztést keresünk benne; tavaszváró, rügyfakasztó lesz, s jól meglocsoljuk, nehogy elhervadjon. Észre sem vesszük, és máris egy természetkultuszhoz kerülünk közelebb, mint az ünnep eredeti üzenetéhez. És itt nem célom a népszokások ellen keresztes hadjáratot indítani, csak szeretnék mélyebbre evezni, az ünnep igazi lényege felé. A sok meddő közt megtalálni azt a drágakövet, amiért érdemes akár az öszszes többit is föladni.

Isten szentségének, igazságának, kegyelmének s irántunk való szerelmének nagy csatája s fényes diadala nagypéntek és húsvét. Ádám bukása s az általa örökölt hajlandóság a bűnre, mély szakadékot hasított a szent Isten és Ádám utódai között. Ez az, amit így olvashattunk Mózesnél a második könyv 33. rész 3. versében: „de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.” Mert nem lehet köze a szentnek a közönségeshez, és fordítva! Mert Isten igazságossága elégtételt kíván, egyébként nem következhet más, mint a méltó büntetés, ahogy Pál is írja: „a bűn zsoldja a halál.” (Róma 6:23) Ezt az emberi természet számára megoldhatatlan helyzetet jött föloldani Isten, amikor Jézus Krisztusban fölvállalta romlott emberi voltunkat, hogy Ő, a romlatlan hordozza el bűnünk büntetését. A bölcs és szerető tanító példáján érthetjük ezt meg, aki mikor észreveszi, hogy ellopták az uzsonnáját, felelősségre vonja növendékeit. A legszegényebb kisdiák könnyes szemmel vallja be, hogy az éhség gyötrő volt, s a kívánság legyőzte. És már nyújtja tenyerét a megérdemelt büntetésre. Könynyein át nem is látja, hogy tanítója vele sír, erős kezét kicsiny tenyere fölé helyezi, és saját kezébe méri ki a botütéseket. Irgalma úgy diadalmaskodott, hogy igazságossága sem szenvedett csorbát. Ennek a büntetésnek véres verejtékét hullatta Jézus a Gecsemáné kertben, és ennek árát adta meg a golgotai kereszten. Itt teljesül be Ézsaiás próféciája: „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyulunk meg.” (Ézsaiás 53:5) Hogy a nagypénteki bűnbánat könnyei a húsvéti öröm gyöngyeivé váljanak! Nekünk, mai tanítványainak is.A szerző református lelkész