Elvált szülők gyermeke

A gyermeknek bűntudata van a házasság felbomlása miatt. Ő ugyanis természetétől fogva gyámoltalan, gyenge: csak úgy érezheti magát biztonságban a világban, ha elhiszi, hogy szülei mindenhatóak, tökéletesek és oltalmazók. E hitét tűzön-vízen át megvédi, még akkor is, ha a külső szemlélő számára teljesen egyértelmű, hogy a szülő hibát hibára halmoz, és hogy nem lehet benne megbízni. A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék vagy igazságtalanok. ĺgy aztán önmagát hibáztatja mindazért, ami történt. Ezt még tetézi óvodáskorban (és később kamaszkorban is) az a tény, mely szerint meg van győződve róla, hogy gondolatai mágikus módon hatnak a környezetre. Ha hirtelen felindulásában a pokolra kívánja apját, vagy csúnyát gondol az anyjáról, később azt hiheti: megfogant a mágikus „átok”, miatta ment el édesapa vagy édesanya. Felnőtt fejjel mindez elég hihetetlen, nagyon elméleti és bizonyíthatatlan gondolatmenetnek tűnik. A gyermekpszichológiai rendelőkben azonban szinte törvényszerű, hogy a válást (vagy egy szeretett családtag halálát) követő időszakban kezelt gyerekek terápiája során akár nyíltan (szóban), akár rajzok vagy játékok elemzése segítségével kiderül: a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért, és rettenetes bűntudat gyötri. A bűntudat miatti szorongás különféle pszichés tünetekben (bepisilés, kényszeres cselekvések, alvászavar stb.) nyilvánul meg.

A sok rossz közül a legkevésbé rosszat!

Mégis, mit mondjunk a gyereknek? Az igazságot. Az igazságot, de fosszuk meg érzelmi felhangjaitól. Ne azt, hogy „az a szemét csélcsap apád ahhoz a büdös cafkához jár hónapok óta, miközben én mosom a gatyáját. Most végre elköltözik, de majd rájön az a céda, hogy milyen egy férfiról gondoskodni.” Annyit kell mondani, hogy: „Édesapád egy másik nénivel akar élni, vele fog lakni.” Nagy önuralom kell ehhez, ha a feladat egyedül a gyerekekkel maradó szülőre hárul. A dolgot nehezíti a tudat, hogy a gyermek reakcióit: dühét, szorongását, betegeskedését, iskolai kudarcait (ami mind a válás folyománya) neki, az otthon maradó félnek kell kezelnie a továbbiakban.

Biztosítsuk gyermekünket arról, hogy apja (anyja) őt ugyanúgy szereti, mint eddig (ha igaz, és ha számíthatunk a másik fél további együttműködésére a gyerekek gondozása, nevelése terén). És biztosítsuk arról is, hogy abban, ami történt, nem ő a hibás. Enynyit kell mondani, nem többet. Illetve csak akkor, ha a gyerek kérdez. Mindig röviden és őszintén válaszoljunk. Ne titkoljuk el érzelmeinket, nyugodtan elmondhatjuk: szomorú vagyok, dühös vagyok, tehetetlen vagyok. De ne szidjuk előtte a másik szülőt. Ő maga is meg fogja fogalmazni dühét, gyűlöletét, tehetetlenségét, de önmagának kell idáig eljutnia. Fel kell dolgoznia a veszteséget, gyászolnia kell, és szabadjára kell engednie érzelmeit: ám ezek legyenek az ő saját érzelmei.

És hogyan tovább?

A kulturált válástól távol áll, hogy a szülők egymás előtt befeketítsék a másikat. Meg kell próbálni együttműködni a továbbiakban is. Ez azonban olyan fokú lelki munkát igényel, amire nem mindenki képes. Válás esetén ugyanis mindkét félnek sérül a pozitív énképe, vagyis megdől az a hite, hogy „én rendes, értelmes, megbízható, szeretnivaló ember vagyok”. Helyébe ez kerül: csak egy senkiházi, értéktelen ember csinál ilyet, illetve: csak egy senkiházi értéktelen emberrel lehet ezt tenni.

Ezzel a tudattal hosszú távon nem lehet együtt élni, így megkezdődik az öngyógyítás folyamata: a felek igazolni próbálják önmagukat, megindokolják tettüket, sokszor bármi áron. Erre a legegyszerűbb megoldás az, hogy csak a rosszra emlékeznek, felednek minden szépet és jót, amit a másiktól kaptak, a másik féllel együtt átéltek. ĺgy sokkal egyszerűbb eltávolodni a teljes családtól és új életet kezdeni (amiről tudjuk, hogy szinte mindig ugyanúgy végződik, mint az előző), és egyszerűbb elviselni a másik hiányát.

Az elvált házastársak tehát szinte csak dühöt éreznek egymás iránt, a pszichológusok mégis arra figyelmeztetnek, hogy ne feketítsék be egymást a gyerekek előtt. Ne, mégpedig a gyermek érdekében ne. Sokkal könnyebb elviselni és feldolgozni a veszteséget, ha a másik szülő szeretetét és bizalmát is megtarthatja.

Ami végképp tilos

Eszközként használni a gyermeket a másik ellen. És ugyanígy tilos rázúdítani problémáinkat, vagyis őt használni lelki szemetesládának. A gyermek ember, még ha kicsike is. Önálló személyiség. Nem a tulajdonunk, és nem az eszközünk. Épp elég teher nehezedik a vállára. Segítsük, hogy képes legyen vele együtt élni, és csonka családban is érezni, számíthat szüleire.

A segítség kéznél van

Valóban csak kivételes lelkierővel rendelkező személyiségek tudják megvalósítani a fent leírtakat. Mégsem fölösleges beszélni róla, hiszen ha már azt tudjuk, mire kellene törekedni, talán valamelyest könnyebben megbirkózunk a feladattal. Ha végképp nem megy, kérjük szakember segítségét. Ilyen kritikus élethelyzetben nem szégyen tapasztalt pszichológushoz fordulni, aki akár egy-két beszélgetéssel is rá tud világítani azokra a bennünk dolgozó erőkre, amelyek rossz irányba viszik viselkedésünket. Segít abban is, hogy eloszlassa félelmeinket, oldja szorongásunkat, hiszen e kritikus élethelyzetben olyan dolgoktól is félünk, amelyeknek nincs is jelentőségük, vagy igen kicsi a valószínűségük. Ha a másik szülő kapható az együttműködésre, legjobb közösen felkeresni a pszichológust, családterapeutát. (erne)