Elment, győzött, újrakezdett

Bábszínészi diplomával különböző avantgárd prágai kisszínházakban játszott, később Bolek Polívka társulatában szerette meg a közönség. A nagy berobbanást Věra Chytilová alkotása, a Játék az almáért hozta el számára, amelyben Jiří Menzel partnereként vonult be a cseh filmtörténetbe. Egy kórházi szülészet ápolónőjét játssza a történetben, aki kusza érzelmi kapcsolatba keveredik az egyik szülész-nőgyógyásszal. Miután a doktor ráun és elhagyja őt, Anna gondol egy nagyot, és várandós kismamaként jelentkezik nála.

Ez volt az első filmje a szatirikus humoráról és harciasságáról, legyőzhetetlenségéről híres rendezőnővel. Minek köszönhette, hogy önre esett a választása?

Barátnők voltunk. Még el sem készült a forgatókönyv, amikor jelezte, hogy számol velem. Csak a szülész-orvost nem találta. Senkivel nem volt megelégedve a színészek közül. Pár nappal a forgatás előtt elég ideges állapotban felhívta Jiří Menzelt, hogy segítse ki őt, vállalja el a szerepet. De kapott a filmhez egy különleges pártfeladatot. A munkásosztállyal való pozitív kapcsolatot kellett belevinnie. Věra természetesen nem vette figyelembe ezt a kérést, ezért a barrandovi filmgyár igazgatója visszadobta a forgatókönyvet. A Rövidfilm Stúdióban viszont azonnal elfogadták. De amikor a szocialista országok kassai találkozóján 1976-ban az évi termésből ezt az alkotást ítélték a legjobbnak, az elvtársakat annyira felbőszítette ez az elismerés, hogy azonnal trezorba zárták a filmet. Csak két évvel később került közönség elé, és akkor is csupán Prága peremkerületeiben vetítették.

Ne hallgassuk el: fedetlen keblei is mágnesként vonzották a nézőket.

A hetvenes években ugyanis a párt szabályai nem engedték meg, hogy egy színésznő mezítelen felsőtesttel álljon a kamera elé. Věra Chytilovát természetesen ez a rendelet egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy a rendelet szerint csak a fél keblemet láthatták volna a nézők, de ez szóba sem jött köztünk a felvételek során. Amikor a film elfogadásánál arra kérték őt, hogy vágja ki ezt a jelenetet, azzal védte meg, hogy nekem olyan kicsik a kebleim, hogy mindkettőt meg kellett mutatnia. És mint mindig, akkor is győzött.

A másik nagy találkozás Bolek Polívkához köti. Akkoriban alakult társulata, a Színház a kötélen (Divadlo na provázku) tagja lett. Prágából Brünnbe költözött, ahonnan nyugat-európai vendégszereplésekre jártak. Olyanfajta szabadságérzetet ismerhetett meg, amilyenben addig itthon nem volt része.

Annak, hogy nem sokkal később elhagytam az országot, Bolek volt az inspirátora. Egy londoni színházi fesztiválon bemutatott ugyanis egy régi szlovák barátjának, aki már Nyugaton élt. Sorsszerű találkozás volt ez. Juraj és én első látásra egymásba szerettünk. Haza csak én jöhettem, ő nem, hiszen disszidensként tartották számon, s itthon azonnal letartoztatták volna. Nem maradt más megoldás: én maradtam Londonban. Onnan költöztünk aztán Párizsba, ahol megszületett a lányunk, Maya. A terhességemről itthon senki sem tudott. A szüleimnek sem árulhattam el. Féltem ugyanis, ha megtudják, elkezdenek győzködni, hogy menjek haza, szüljem meg otthon a gyereket, bár a kommunisták azonnal letartóztattak volna. A kezük azonban egészen Párizsig ért. Amikor hivatalosan bejelentettem, hogy maradok, elkezdődött egy szörnyű boszorkányüldözés. Szétverték az autónkat, felgyújtották a házunkat. Nem maradhattunk Párizsban. Minél előbb tovább kellett állnunk.

Miért döntöttek Ausztrália mellett?

Ott éltek Juraj szülei, ott tudtunk új életet kezdeni. Egy számomra teljesen új világban, ahová úgy utaztam, hogy színésznő már sosem leszek.

És lett. De hogyan?

Megálltam egy kisebb színház előtt, gondoltam, most vagy soha. Csak úgy az utcáról beállítottam. Épp vége volt a próbának, megszólítottam egy színésznőt, ő tanácsolta, találjak gyorsan egy ügynököt, akire rá tudom bízni magam. Ügynököt? Hol? – kérdeztem bizonyára kétségbeesett képet vágva, mert a színésznő annyira megsajnált, hogy azonnal megadta a saját ügynöke címét. A legjobb helyre mentem. Ahhoz az ügynökséghez tartozott Mel Gibson is. Az volt a szerencsém, hogy amikor Párizsba utaztunk Bolek Polívka társulatával, beraktam a bőröndömbe a Játék az almáért francia feliratos videokazettáját. Amikor az ügynök megkérdezte, tudnék-e mutatni valamit magamról, a kezébe nyomtam a filmet. Megnézte, és azt mondta: ilyen alkotások Ausztráliában egyáltalán nem készülnek. És beajánlott a Szomszédok című, azóta is, immár harminchárom éve óriási sikerrel futó sorozatba, amelyet Európa több országában kopíroznak.

Semmi akadály, semmi kudarc, semmi elutasítás?

Csak egy kis lekezelés! 1980-ban, amikor megérkeztem Ausztráliába, nem igazán vették komolyan az akcentussal beszélő idegeneket. Voltak helyzetek, amikor én is megsértődhettem volna. És akkor mi van? Magammal tolok ki. Bárkivel tárgyaltam, mindig bátran vagy inkább pimaszul visszakérdeztem: ugye, ért engem? Persze hogy értett. Egyébként sem vagyok elveszett ember. A kitartás, a szorgalom, az odaadás mindig megvolt bennem. És a maximalizmus! Azt is rendesen belém oltották. Az ausztrálok pedig, ha látják, hogy dolgos és küzdőképes az ember, gyorsan befogadják. A televízióban kezdtem náluk, aztán jött a színház, ahol rendeztem is, a sydney-i operaháznak még darabot is fordítottam, színésznőként pedig megkaptam a legrangosabb kinti filmes díjat. Talán nem tévedek, én voltam az első, akcentussal beszélő külföldi színésznő, aki főszerepet kapott a televízióban. Nagy sikeremet annak is köszönhetem, hogy az enyémhez hasonló utat megtett nők ezrei tudtak azonosulni velem.

Ezután kapott szerepet a Displaced Persons (Kisiklott sorsok) című, jelentős filmben.

Nem ment ez ilyen gyorsan. Ha a világ túlsó felén köt ki az ember, mindent egyedül kell megteremtenie, és bizony megél kínkeserves napokat. Nem túlzok: az elején sokszor éreztem azt, hogy vége, nem bírom tovább, de másnap már úgy keltem, hogy folytatom, kaparok, amíg köröm van az ujjamon. Üres kézzel érkeztem egy gazdag világba, ahol talpon kellett maradnom. Juraj komputergrafikusként és fotósként helyezkedett el a reklámiparban, de időbe telt, míg kereseti forráshoz jutott. Itthon, a családban nálunk az volt a szokás, hogy a nő mindent csinál. Munkába jár, és háztartást vezet. Ausztráliában ez nem így van. Ott a feleség az otthon melegéért felelős, munkahelye a férjnek van.

Az itthoni, nyolcvankilences változásokat hogyan élte meg?

Kocsiban ültem, épp egy forgatásra tartottam, amikor a rádió hírül adta, hogy Berlinben ledőlt a fal. Örömömben ordítva repültem be a stúdióbeli öltözőbe. Vége a kommunizmusnak! – süvítettem. Mindenki azt hitte, hogy megbolondultam. Egészen addig abban a tudatban éltem, és bele is törődtem, hogy Prágát már sosem fogom látni, és majd ha nyugdíjasok lesznek a szüleim, ők fognak kiutazni hozzám.

Ha nem szerződött volna annak idején Brünnbe, nagy valószínűséggel nem is emigrált volna soha.

Tizennyolc éves voltam, amikor először merült fel bennem a gondolat, hogy disszidálnom kellene. Elsőéves színművészeti főiskolásként, amikor Prága utcáin dübörögtek a szovjet tankok, éppen Angliában voltam. Az angol nyelvvel akkoriban már egészen jól megbirkóztam, de a szívem erősen hazahúzott. Tíz évvel később már máshogy láttam a világot, s benne önmagamat. Nem féltem új hazát választani. Egyébként azt szoktam mondani: ami volt, volt, ami van, van, ami lesz, lesz. Mindig az foglalkoztat, amit éppen megélek. Ami volt, elmúlt, ami vár rám, az úgysem fog elkerülni. A jelen a legfontosabb.

Élete második nagy döntését azzal hozta meg, hogy hazaköltözött Ausztráliából. Miből lett elege? Vagy legyőzte a honvágy?

Tönkrement a házasságom. Színészi elfoglaltságom okán sokat utaztam. Volt, hogy hetekig Melbourne-ben forgattam. Meg sem fordult a fejemben, hogy a férjem időközben talál magának valakit. Egy nap arra érkeztem haza, hogy elköltözött a lakásból. Ez annyira megviselt, hogy ha nincs a lányom, esküszöm, végzek magammal. Ekkora csalódást nem volt könnyű feldolgoznom. Én addig azt hittem, a mi házasságunk egy életre szól. Időbe telt, míg összeszedtem magam. Aztán beleszerettem egy ausztrál férfiba, akitől fiam született, de a helyzet megismétlődött. Ő is elhagyott. A férjem egy japán nőt választott, a barátom egy kínait. Úgy látszik, ez a sorsom. Mindkét esetben ázsiaiak ütöttek ki. A bársonyos forradalom után egyre gyakrabban utaztam haza. Kilenc évig röpködtem Sydney és Prága között. Filmekbe hívtak, sorozatokban játszottam, saját színházam lett. Annyi kihagyott év után újra érdekes lettem a cseh filmrendezőknek. Sokan csodálkoznak rajtam még ma is, hogy onnan költöztem haza, ahová nagyon sokan vágynak. De már Ausztrália sem az, ami volt. Rengeteg az ázsiai az országban. A városokban alig lehet látni az eget a lakóházaktól, felhőkarcolóktól. Ötéves volt a fiam, amikor végleg hazajöttünk, és már csak látogatóba járok Ausztráliába. És nem egyedül. Gépészmérnök az élettársam, tizenhat évvel fiatalabb nálam, mégis kiegyensúlyozott kapcsolat a miénk. Két tenger van az életemben. Az egyik kék, a másik zöld. A kéket, az óceánt Ausztráliában szerettem meg, a zöld itthon várt rám Liberec mellett, ahol születtem. Erdők, mezők, rétek ölelnek körbe, ha ott vagyok. Kertem is van, ahol a párommal szépen elbíbelődünk.

Ausztrál kollégái közül kivel kötött igazán mély barátságot?

Igazán mélyet senkivel. Erre nem volt lehetőségem. Vagy a gyerekek, vagy az elfoglaltságom miatt. Azt viszont elmondhatom: közeli ismerősöm lett Mel Gibson, Cate Blanchett és Geoffrey Rush, akivel még dolgoztunk is együtt.

Mi hiányzik a leginkább a kinti életéből?

Az évek múlásával egyre kevesebb dolog. Úgy igazából már csak az óceán. Megszoktam, évekig ott éltem a partján. Az itthoni telet azzal tudom lerövidíteni, hogy olyankor utazom Ausztráliába. Nincs szükségem semmilyen luxusra. Nekem elég a tenger, a hullámok moraja, ami a legszebb zene a fülemnek. A Halak jegyében születtem, természetes közegem a víz. Tizennyolc évet töltöttem Ausztráliában, volt több boldog és több keserűbb időszakom, de a tenger mindig megnyugtatott. A fiam Prágában él, a lányom rendezőként dolgozik Ausztráliában. A visszautat tehát meghagyta számomra az élet.

Legutóbb a Milada című játékfilmben tűnt fel a mozivásznon, amely a koncepciós perek alapján, 1950-ben halálra ítélt Milada Horákovának állít emléket. Františka Plamínkovát alakítja a filmben, az első cseh feministát, aki megszállottan küzdött a nők szavazati jogáért.

Františka nagyon nagy hatással volt Milada Horákovára, ami a filmből sajnos kimaradt. A színész sorsa mindig a vágó kezében van. Ezt a történetet pedig épp az én jeleneteimmel rövidítették meg. Nagyon várom, hogy újra rám találjon egy jól megírt filmszerep. Várok. Tenni ez ügyben nem tehetek semmit. Nem tolakszom, nem hívogatok, nem kopogtatok. Vagy jön, vagy nem. Én csak témával szolgálhatnék. Szerintem a hazatért, egykori emigránsokról is izgalmas filmet lehetne forgatni. Hogy milyen nyomot hagyott rajtuk az élet.

Milyet?

Hogy miben lettem más? Megtanultam gondolkozni. Már nem vagyok az a duzzogó, puffogó, csapkodó, mint régen. Valahogy minden elcsendesedett bennem.

A szerző a Vasárnap munkatársa