Elment az egyik utolsó pesti polgár

Mindenfajta művészi teljesítmény megítélése szubjektív dolog, és természetesen lehetetlen a 12 legjobb magyar színészt kiválasztani, mert ahány néző, annyi különböző lista. Ráadásul ez a cím csak olyan személynek adható, aki betöltötte 62. életévét, és  legalább 40 éve a pályán van, vagy legalább 20 évadon át a Nemzeti Színházban játszott. És hát ki garantálja, hogy pont ez a legjobb magyar színház?

Benedek Miklós neve nekem a Katona József Színházzal tapad össze, ott láttam először színpadon, a múlt század kilencvenes éveinek legelején. És már akkor megbabonázott, több darabban is.  Tíz évvel később pedig volt szerencsém látni őt Prosperóként Shakespeare A vihar című remekművében, a Schwajda György-féle Nemzeti Színházban is, amely azóta volt már Jordán Tamás-féle Nemzeti Színház, Alföldi Róbert-féle Nemzeti Színház, jelenleg pedig Vidnyánszky Attila-féle, és szerintem még jó ideig az is marad, történjék bármi – súlyos baleset, túlköltekezés, szóval tényleg bármi.

De térjünk vissza hozzám. Benedek Miklóst 1996-ban Hyppolitként láttam viszont egy délutáni előadáson a budapesti Játékszínben, ahová szolid szülői kényszer hatására ültem be, ha jól emlékszem. Akkor még nem sejtettem, hogy egy legendás előadást van szerencsém látni, amelyről harminc év múlva is beszélni fognak a szakmában. Csak azt érzékeltem akkor és ott, hogy nagyon tetszik, amit látok, és ez elsősorban Benedek Miklósnak köszönhető.

A következő évben a tévé előtt punnyadtam valami kínos kabaréválogatást nézve,  amikor is megjelent a képernyőn Benedek Miklós, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy másnap délután el kell mennem hozzá kitakarítani a lakását. Elmondta, mit hogyan csináljak, hol találom a szükséges tisztítószereket. A vér megfagyott az ereimben, pedig csak egy Karinthy-szösszenetet láttam. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.  

A legendás zenés, háromszereplős Budapest Orfeumot (Benedek Miklós, Császár Angela, Szacsvay László) nem láthattam, de azért van némi fogalmam arról, milyen lehetett. Mert húsz-egynéhány évvel ezelőtt jókor voltam jó helyen, a kassai Thália Színházban, ahol Petrik Szilárd játszotta Benedek Miklós szerepét, és az egykori női szereplő volt férje ült mellettem a nézőtéren, és imádta az előadást. 

Benedek Miklós a szocializmus évtizedeiben is olyan volt, mint egy régmúltból itt rekedt elegáns lakáj, aki leporolja a komódot, és minduntalan arra emlékeztet minket, hogy voltak jobb idők, és lesznek is. Ehhez egy gesztus, egy grimasz, egy finom kézmozdulat is elegendő volt. Az akkori államhatalom pedig kelletlenül, tehetetlenül nyugtázta, hogy gesztusokat, grimaszokat nem lehet betiltani. Úgyhogy békén hagyták Benedek Miklóst.

És mihelyt lehetősége nyílt rá, rendezett is, méghozzá személyes kedvencei, Heltai Jenő és Molnár Ferenc darabjait. Akkor hunyt ki belőle a szikra, amikor nagyobbik fia, Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó 2020-ban elhunyt. Attól kezdve rezignáltan várta a halált.