Erősödnie kell, de már játszik

Szív- és tüdőbetegségét gyógyítják, de nagyjából már sínen van. Sokat dohányzott, vallja be töredelmesen, hét éve azonban letette a cigarettát. „Rám ijesztett az orvos. Azt mondta, ha még egyet elszívok, nekem annyi.” Itt ért véget a füstös történet. Egyedül a köhögés folytatódott. Csak a színpadon nem.

A kórházi ápolók szemszögéből nézve van jó beteg, kicsit nyűgös beteg és a már-már elviselhetetlen. Hová sorolná magát?

Én nagyon jó beteg voltam. Csodáltam az ápolóimat. Profi módon dolgoznak. Az orvosok is. Tudom, hogy az egészségügy a béka segge alatt van, de abban a kórházban, ahol én voltam, mindenki bámulatosan végezte a dolgát. Éjjel-nappal elláttak az ápolónők. Mindenkit a nevén szólítottak, jöttek-mentek, humoruk van. Nem volt velem sok baj, csak a vízhajtótól voltam ideges. Tizenhét kilót fogytam, de már visszahíztam. A vízhajtót továbbra is szednem kell. Attól rettegek. Most nagyjából a súlyomnál vagyok, és jobban érzem magam. Egyébként sosem voltam beteg. Hatvan évig semmi bajom nem volt. A vakbelemet vették ki gyerekkoromban. Meg a mandulámat. Egész életemben nem voltam gégésznél, pedig hetvenhét éves leszek. Most először mentem el, mert van valami a torkomban, ami nem akar felszakadni. A professzor úr azt mondta, ez a tüdőbetegség következménye. Föl-le jár, és nem akar kijönni. A tüdőgyógyász írt most fel injekciós ampullában egy folyadékot, amit beöntök az inhalálógépbe, és az egy kicsit segít. Ha sokat lépcsőzöm, azt azért megérzem. Ha többet mozgok, a megterheléstől lihegek. Szaladnom egyáltalán nem szabad.

A színpadra sem?

Most már játszom. Hárman a padont. Aldo Nicolaj remek darabját Egri Mártával és Gálvölgyi Jánossal. A hangom már jó. Egy évet töltöttem otthon. Akkor mozdultam csak ki, ha orvoshoz kellett mennem. Olvasok, keresztrejtvényt fejtek, minden éjjel, majdnem hajnalig netflixezem. A sorozatot nem bírom abbahagyni.

Átsuhant egyszer is az agyán, hogy esélyes a Nemzet Színésze címre? Hogy minden feltételnek eleget tesz ahhoz, hogy a kollégái önt válasszák?

Ami az alapszabályzatban benne van, azt valóban pontról pontra teljesítettem. Sok évet töltöttem a Nemzetiben. Tizenvalahányat. Még az Alföldi alatt is egy évet. Gobbi Hilda 70. születésnapját én hoztam össze a Katona József Színházban, és a pénzbevételt ő ajánlotta fel az új Nemzeti alapkőletételéhez. Ily módon én is benne vagyok az alapkőben. Szacsvay László barátom többször is engem javasolt a Nemzet Színészei közé, de a vége mindig az lett, hogy most nem sikerült. Nem baj, feleltem, majd legközelebb! És most bekerültem. Kicsit elcsuklott a hangom, amikor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója közölte velem, hogy beválasztottak a nagy csapatba, de nem kaptam a szívemhez.

Volt aztán nagy családi ünnepség?

Albert fiam tudta meg elsőként a hírt, ő közölte a feleségemmel. Nagyon örültek mindketten, és igen, másnap csaptunk egy kis bulit. Megünnepeltük. Hirtling István is eljött a feleségével.

Balázsovits Lajos, akinek az elmenetelével bekerült a tizenkét kiválasztott művész közé, osztálytársa volt a színművészeti főiskolán. Barátok voltak?

A díjat akkor adják, ha egy előző kolléga elmegy. Így van kitalálva. Sokáig kellene élveznie ezt a kitüntetést annak, aki megkapja. Sajnos az élet nem mindig engedi. Kállai, Sinkovits, Agárdi, Garas, mind elmentek. A hölgyeknél is gyorsan változik a névsor. Balázsovits Lajossal a főiskolán és utána is nagyon jó barátok voltunk. Még családtagnak is számítottam náluk. Egyszer több napra levitt Nagykanizsára, a szülővárosába. Amikor a Játékszín igazgatója lett, nem hívott. Nagyon csodálkoztam, hiszen igazán jóban voltunk. A Játékszínből való elbocsátásába bele is betegedett, ami aztán nagyban befolyásolhatta a későbbi egészségi állapotát. De akkor megint jó viszonyban lettünk. Hívtuk egymást. Amikor kirúgott az Alföldi a Nemzetiből, a Garas, aki nagyon szeretett, felhívta Lajost, hogy kérjed már meg a Benedeket, rendezzen nálad valamit. Lajos ennek dacára sem hívott. Amíg ő ott igazgató volt, nem játszottam a Játékszínben.

Megfejtette, mi lehetett az oka?

Állítólag az volt a problémája, hogy a Hyppolit, a lakájt, ami nagy sikerrel ment Berényi Gábor, az első igazgató idején, műsoron akarta tartani, amikor átvette a színház irányítását, de mi, a darab szereplői nem vállaltuk. Valószínűleg ezért haragudott meg ránk. És rám is, hiszen én voltam a címszereplő. Na, de az utóbbi jó pár évben aztán gyakran beszéltünk telefonon. Főleg a betegségünkről. Neki ugyanaz volt, ami nekem, csak ő nem járt rendszeresen orvoshoz, és nála súlyosabb lett a dolog. Telefonon tartotta a kapcsolatot az orvosokkal. Mindig arról beszéltünk, hogy egyszer elmegyünk egy sóbarlangba. Soha nem jutottunk el. Tudtuk, ki milyen gyógyszert szed, mit írt fel a professzor, de aztán… sajnos ez lett a vége.

Aldo Nicolaj darabjában most visszaült a padra a Hatszín Teátrumban, ahol hármasban adják elő történeteiket. Gálvölgyi Jánosnak is volt egy riasztó időszaka nemrég. Messziről hozták vissza az orvosok.

Velünk is ugyanaz történt, ami vele. Nálunk a feleségem lett rosszul. Hívtuk a mentőket, és nem jöttek negyvenöt percig. Csak nem beszéltem róla. De átéltem, hogy ez milyen. 

Azon a bizonyos háromszemélyes padon hogyan érzi most magát?

Ott nagyon jó. Szeretjük az előadást. Ha János bakizik, én segítem ki őt, ha én akadok el, akkor ő engem. Egymásra vagyunk utalva. Mártival is nagyon jó. Szeretjük őt.

A Vígszínházban is nemsokára visszaáll Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjába. Több mint tíz éve játszik benne. Ugyanazt az örömet éli meg most is, mint az elején?

Majdnem egy éve nem ment a darab. Nagyon szeretem. Százhetven felé járunk már. Mindenki imádja, aki szerepel benne, de ami még ennél is fontosabb, a közönség is szereti. Rock-koncerten van hasonló siker. Hetven oldal a szövegem. Nehéz. Volt olyan hét, hogy az Imposztor és a Hárman a padon párhuzamosan futott. Több száz oldal szöveget kellett fejben tartanom. A memóriámmal szerencsére nincs baj.

Abban a bizonyos füzetben, amelyet évekkel ezelőtt karácsonyra kapott Albert fiától, hány oldal telt meg a feljegyzéseivel, gondolataival? Mert azért kapta, hogy teleírja. Vagy nem?

De igen. Csakhogy én el sem kezdtem. Én nem tudok írni, csak úgy viccelgetni. Az írás komoly dolog. Mondtam is Albertnek, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog, de köszönöm, majd megpróbálom. Sajnos semmi nem jutott az eszembe. Aztán váratlanul jött a felkérés a kiadótól, hogy szülessen rólam egy könyv. Szóltam a fiamnak, hogy írja meg ő. El is vállalta, de pár hét múlva eszébe jutott, hogy ez így mégsem lenne jó, mert túlságosan közel áll hozzám.

Találni kellett valaki mást?

Vajda Katit régóta ismerem. Gyakran látott színpadon, a Budapest Orfeumban, amit Császár Angélával és Szacsvay Lászlóval hosszú éveken át játszottunk, egyetemistaként mindig megnézett, ha el tudott jönni az előadásra. Előbb titkár, majd művészeti titkár lett a Játékszínben. Nagyon jóban voltunk. És mivel remekül ír, őt kértem fel, hogy hozzuk össze a könyvet. El is vállalta. Tavaly nyáron itt, nálunk, a teraszon folytattunk hosszú beszélgetéseket. Háromszázhúsz oldal lett a szöveg, plusz a képek. Hárman-négyen olvasták már. Jók az első visszajelzések. Érdekes könyv lesz.

Mennyire kitárulkozó?

Az egész szakmám és a magánéletem benne van, de nem családregény. A gondolataim apámról, anyámról, a mostohatestvéremről, a feleségemről, a fiaimról, a pályáról, az elmúlásról. Elég sok aforizmával, anekdotával, idézettel. Ha minden jól alakul, a tavaszi könyvvásárra jelenik meg a Corvina kiadásában.

Lesznek benne meglepően őszinte részletek, amelyekről nyilvánosan eddig sosem beszélt?

Tulajdonképpen igen. Gondolkoztam is azon, hogy ezt szabad-e? De ha már magamról beszélek, legyek őszinte. Kitakaróztam rendesen. Lehet, hogy nem mindent mondok el névvel és lakcímmel, de mindent úgy írtunk le, ahogy megtörtént. Ami eddig úgy jelent meg rólam, hogy nem volt igaz, azt most mind korrigálom.

Világéletében pesszimistának vallotta magát. Most sem enged meg magának egy pici kis derűt?

Nem vagyok derűs alkat. Inkább az irónia, az önirónia jellemző rám. Mitől legyek optimista? De nem nyavalygok, mert a feleségem is azt mondta, hogy mi a fenének panaszkodsz? Nyugdíjas vagy, jó kondícióban, meggyógyultál, rengeteget játszottál életedben. Hát akkor?

Ott van még Spiró György remek darabja, az Imposztor Boguslawskija is, a József Attila Színházban. Egy megfáradt, pályája alkonyán lévő nagy színész, akinek már nincsenek művészi céljai. Műsoron van még az előadás?

Nagyon keveset ment, pedig elég jól sikerült. A betegségem közbeszólt. Fizikailag még most sem nagyon bírnám. Elég megterhelő. Egyelőre nem is vállalom. Talán januártól. Fel kell újítani.

Akkor szép lassan visszaáll minden a helyére?

Depressziós szerencsére nem vagyok. Szó sincs róla. Nem leszek öngyilkos, mint szegény apám. Más kérdés, hogy minek örüljek olyan nagyon? Annak, hogy milyen mélyre sodródott a szakmám, az ország? Nem veszek a vállamra minden problémát, csak sok minden zavar. Megy szét a szakma, politikai alapon teljesen kettévált. Micsoda megbecsülése volt valaha, most meg…?! Borzalmas a helyzet. Senki nem törődik velünk. Nincs ember, aki felelős lenne értünk, aki értene a színházhoz. Persze máshoz sem nagyon értenek, legfeljebb értegetnek.

Ez is ok a határtalan pesszimizmusra?

Mindenki durva, goromba, agresszív, dudál vadul, az öklét rázza a lámpánál, átkozódik. Közben nincs egy rendes szakember, aki megjavítaná a csapot, a fridzsidert, nincs televíziószerelő, és nézhető műsor sem, mindenért egy órát kell könyörögni, vagy napokig várni, hogy kapcsoljanak, aztán ki veszi fel? Az automata! Minden, ami jó volt egykor, az fogy el.

Egy vékonyka fénysugár beragyog azért az életébe?

Be. Megtalál szerencsére. Színész vagyok, aki dolgozni szeretne. Nem a kertben akarok játszani, hanem a színházban.

A szerző a Vasárnap munkatársa