Elkészült a Betlehemi fénnyel

Nem ez az első díja Karlovy Varyból. Harmincévesen, 1995-ben Kristály Glóbuszt nyert azóta kultfilmmé vált road movie-jáért, a Száguldásért. Olajfalók című vizsgafilmjéért akkor már diák Oscarral büszkélkedhetett, első játékfilmjét, az Általános iskolát az öt legjobb idegen nyelvű alkotás közé sorolta az Amerikai Filmakadémia, a Koljáért pedig a felnőtt Oscart is megkapta. Legutóbb négy évvel ezelőtt állt közönség elé Mezítláb a tarlón című filmjével. Friss rendezése, a Betlehemi fény jövőre kerül a mozikba.

Hogyan emlékszik vissza a huszonhat évvel ezelőtti napra, amikor a Száguldás nyerte a Karlovy Vary-i fesztivál nagydíját?

Nagyon örültem neki, de annak is, hogy kaptam mellé egy puszit Gina Lollobrigidától. Az ő kezéből vehettem át ugyanis a Kristály Glóbuszt. Ezzel sokáig dicsekedtem.

És most, amikor az eddigi művészi teljesítményét díjazták? Azt az estét hogyan élte meg?

Fura érzés volt. Természetesen megtisztelő egy ilyen elismerés, jólesik az egómnak, de belém nyilallt egy másik, kellemetlen gondolat: lehet, hogy most kellene abbahagynom? Menjek nyugdíjba? Voltaképpen minden rangos díj stresszeli az embert. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az Oscar-díj átvétele után attól az érzéstől szenvedtem sokáig, hogy a következő filmemmel be kell bizonyítanom, megérdemeltem az Amerikai Filmakadémia elismerését. Karlovy Vary díjában pedig egy különös összegzést látok: eddig minden jól alakult, el is hagyhatom a pályát.
 
Most? De hiszen még csak ötvenhat éves, ereje teljében, komoly szakmai tudással felvértezett rendező.

Egyvalami zavar csupán. Hogy egyre nehezebben érzek indíttatást a munkához. Meg kell találnom az okát, az értelmét annak, hogy miért akarok filmet forgatni. Elapadt bennem a bizonyítási vágy, hogy én leszek a legjobb rendező. Nem látok magam előtt kihívásokat, mint harminc évvel ezelőtt. Fogyóban a tesztoszteron, szoktam mondani.
 
Talán mert fiatalon ért fel a csúcsra. Bár Jiří Menzel huszonkilenc éves volt, amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal Oscar-díjat nyert.

A Száguldás forgatásakor még én is máshogy viszonyultam a dolgokhoz. Fiatal voltam, kicsattanóan jó formában éreztem magam, minden kihívást kíváncsian fogadtam, és minél bonyolultabbnak tűnt a dolog, annál több energiával töltött fel. Az alkotótársaimat is ez jellemezte. Tele voltunk energiával. Azt hittük, legyőzhetetlenek vagyunk. Az Akkumulátor 1 című filmemmel a világot akartuk meghódítani. Nem sikerült.
 
A kilencvenes évek legdrágább filmje volt.

Mégsem borult térdre előttünk a világ. A dicsőítés elmaradt.
 
De csak egy picit váratott magára. A Száguldással már nagyon magasra repültek.

Összefogtunk. Azt mondtuk, ha a legdrágább és legnagyobb effektekkel sem tudtuk ámulatba ejteni a közönséget, akkor a leglehetetlenebb feltételek mellett, hátrafeszített karokkal, szemünket bekötve csinálunk egy remek filmet. Pimaszok voltunk. Provokálni akartunk. Ebből az érzésből született meg a Száguldás. Tudomásunkra jutott, hogy a filmművészeti főiskola padlásán szavatosságukat vesztett filmtekercsek hevernek, amelyeket a rendező szakos hallgatók nem mernek felhasználni, félve a végeredménytől. A filmszalagot ugyanis hűtőszekrényben kell tartani, nem egy padláson, ahol nyaranta felforrósodik a levegő. Szóval megvettük a régi filmszalagot méterenként egy koronáért. A barrandovi filmgyártól kölcsönöztünk kamerát, méghozzá ingyen, mert annyira búgott, hogy már senkinek sem kellett. Hogy a felvételek során ne lehessen hallani a búgását, igyekeztünk mindig távolabbról venni a jelenetet, ha pedig zárt térben forgattunk, paplanba göngyöltük a kamerát. A forgatókönyvet Martin Dostállal ketten írtuk a nyaralónkban, ahol épp akkor a kéményt újítottam fel. Toltam a téglával megrakott taligát, ő pedig mellettem lépdelve hangosan olvasta a megírt szöveget. Két fiú, egy lány és egy autó. Ez volt a történet alapja. Túl sok minden nem kellett hozzá, hiszen ez már önmagában is líra, költészet. Egy hónap alatt elkészültünk a forgatókönyvvel, három hét alatt leforgattuk a filmet.

A stáb sem volt túl népes.

Velem együtt kilencen voltunk. De szabadok. Soha, semmilyen akadályt nem kellett leküzdenünk. Ingyen kaptunk teherautót. Nem kellett fizetnünk a Cseh Államvasútnak azért, hogy az egyik jeleneten átrobogott egy vonatszerelvény. Az egyik faluban puszta szeretetből mosta a ruháinkat egy kedves asszony. A másikban nem kellett fizetnünk a fodrásznak. Ma, ha feltűnik valahol egy forgatócsoport, az emberek kulcsra zárják a kapujukat, még az ablakokat is besötétítik. Rosszabb esetben hívják a rendőröket, vagy bennünket zavarnak el. Félnek, hogy anyagi kárt okozunk nekik, vagy hogy zajosak leszünk, egész éjjel világítunk a házuk előtt. Én értem őket. A filmesek néha gyalázatosan viselkednek, és szörnyű rendetlenséget hagynak maguk után. De azokban az években, amikor a Száguldás készült, nem forgattak annyit, és külföldi megaprodukciók sem váltották egymást az országban. Akkoriban kedvesebbek, szívélyesebbek voltak az emberek. Drukkoltak nekünk. Szívügyüknek érezték, hogy jó filmek születhessenek. Ma már nosztalgiával gondolunk minderre. A Száguldás forgatásakor meg voltam győződve róla, hogy jó időben vagyunk jó helyen, és értéket hozunk létre. Ez ritkán jön össze az életben.
 
A Koljánál is összejött. Világraszóló sikere lett a filmnek.

Az már más film volt. Nem olyan nehéz, mint az Akkumulátor 1, és nem olyan szabad, mint a Száguldás. Arra úgy emlékszem, mint az érettségi bulira, amely után a világot akarja magához ölelni az ember. A Koljában kamatoztatni tudtam mindazt, amit addig tanultam. Ott valahogy mindannyian biztosra vettük, hogy szép filmet csinálunk. Apám színészként is, forgatókönyvíróként is túlteljesítette magát. De azt is tudtuk, hogy ez kimondottan hazai film lesz, amelyet külföldön senki sem fog érteni, hiszen egy orosz kisfiúról és egy idősödő cseh férfiról szól. A szerepek is felcserélődtek benne, elvégre a Szovjetunió volt a nagyhatalom, Csehszlovákia pedig egy kis, megszállott ország. Na de tévedtünk! Azután, hogy megnyertük az Oscart, az egész világon vetítették a filmet.
 
Édesapjának, Zdeněk Svěráknak is óriási szerepe volt ebben, aki a múltban nem egy alkalommal Jiří Menzelnek szállította szívmelengető történeteit.

Fiatalkoromban elsősorban a film formája izgatott, azt akartam tökéletesre csiszolni. A tartalomra később kezdtem el odafigyelni. De jó forgatókönyv nélkül nincs jó film. E téren pedig óriási szerencsém van, hiszen a legjobb forgatókönyvírók egyike épp az én édesapám. Neki pedig még a legnehezebb műfaj, a vígjáték is a sajátja. És készségesen ír nekem.
 
Mi a kulcs ezekhez a forgatókönyvekhez?

Hogy egyszerűen és alázattal adjam tovább a történetet. Ott nincs helye magamutogatásnak és kísérletezgetésnek. Ott a valamit valamiért elve jöhet csak számításba, semmi más.

Erősen összetartó, egymásra nagyon odafigyelő szülők gyermeke.  

A tisztelet, az illemtudás a filmjeiből is érződik. Apám is, anyám is pedagógusok. Mindketten cseh nyelvet és irodalmat tanítottak. A főiskolán kerültek közel egymáshoz, igazi diákszerelem volt az övéké. Jó kedélyű emberek ma is. Édesanyám nyugdíjasként sem szakított a hivatásával. Ha együtt a család, még ma is figyelmet követel, és bizonyos kérdésekben annak rendje és módja szerint kioktat. Apám csupán pár évig gyakorolta a hivatását, aztán szövegíró lett, majd színész és forgatókönyvíró. Nyitott, emberszerető, demokrata polgár. Anyukám harcosabb alkat, otthon az ő kezében a hatalom. Két gyereket neveltek fel. A nővéremet és engem. Csodás gyerekkort teremtettek számunkra.

Emlékszik még az első filmre, amit moziban látott?

A Disney-stúdió rajzfilmjei után az első játékfilm, amelyre jegyet vettem, a Winnetou volt. Egy lakótelepi, zsúfolt kultúrházban vetítették egész nyáron. Még nem voltam iskolás, a földön ültünk, a nagyobbak ülhettek széken. A vetítőgép a hátunk mögött berregett az asztalon. Egyszer csak elszakadt a film, eltűnt a kép a mozivászonról, mi pedig, a már elviselhetetlen feszültségtől hirtelen megkönnyebbülve elkezdtünk sikongatni, kiabálni. Közben féltünk is, nehogy kizavarjanak bennünket a teremből, mert akkor soha nem tudjuk meg, mivel végződött a történet. Szerencsére gyorsan összeragasztották a szalagot, és nézhettük tovább a filmet.

Friss alkotása, a Betlehemi fény már a vágóasztalon van.

František, a fiam vágja, így három Svěrák kezéből kerül ki a film. Apám írta, és övé a főszerep. Sokat biztatott, hajtott, hogy forgassak már újra. Nehezen szedtem rá magam, de igazat adtam neki abban, hogy ha valaki tud valamit, akkor azt csinálnia kell. Végül is abban találtam motivációt, hogy örömet szerzek neki azzal, ha ismét rendezni fogok. Három elbeszélést választottam ki a könyvéből, azokat fűztem egy szálra. Aztán jött a vírus, és hirtelen rengeteg időm lett. Szépen, nyugodtan megírtam a forgatókönyv vázát, a dialógokat pedig már közösen találtuk ki apámmal. Ezt a fázisát szeretjük a legjobban a közös munkának, és most is élveztük mindketten.

Mennyit akar elárulni a történetből?

Minden szereplő vágyik valamire a filmben, de gyötrődik is emiatt. Apám egy idősödő írót alakít, akinek már nem igazán megy a munka, abba kellene hagynia. A felesége is arra vágyik, hogy úgy éljenek, mint régen. Hogy ismét ő legyen a fontos az életében, és megint együtt utazgassanak. Csak nem tud dönteni a férje. Ha abbahagyná az írást, abba halna bele. A várva várt kirándulásra mindenesetre sor kerül, de nem úgy végződik, ahogy a feleség szerette volna. Nyolcvanöt éves múlt az apám. Tiszta az elméje. Még mindig megbízhatóan vezet. Csak egyszer veszett el egy nagy, földalatti garázsban, ahol forgattunk. Ez a nyolcadik közös filmünk. Vígjáték lesz. Remélem, szeretni fogják a nézők.

A szerző a Vasárnap munkatársa