Elhunyt a duciság filozófusa

Halálhírét maga a kolumbiai elnök jelentette be, egyetértve Boteróval abban, hogy ő volt a „legkolumbiaibb” képzőművész. Ez a hazafiság a műveiben is megmutatkozik, persze sajátos módon, ahogy minden alkotása fura és karikatúraszerű, a felkészületlen szemlélő számára első blikkre sokkoló – de aztán mindenki elmosolyodik. Vajon hány kortárs festő mondhatja el magáról, hogy képes mosolyt csalni az arcokra?

Sokan igyekeztek megfejteni Botero sikerének titkát, és a legtöbben arra jutottak, hogy a realista módon ábrázolt szürrealista méretekben keresendő a megfejtés. Gondoljunk csak bele, hányszor élünk át szürrealista helyzeteket egy átlagos hétköznapon, realista környezetben. Ezért találunk kapcsolódási pontokat Botero műveihez. Ráadásul ezek az alakok nem csak „sziplán” ducik, hanem valahogy úgy, mintha a vidámpark torzító tükrében látnánk őket.

Fernando Botero nevét azok is ismerik, akik csak felszínesen érdeklődnek a képzőművészet iránt. Nagy sikert aratott, és bögréken, pólókon is beszerezhető az a sorozata, amellyel klasszikus festmények előtt tiszteleg, jól táplált alakokká duzzasztva az ismert szereplőket. Megfestette például a tizenkét éves duci Mona Lisát – sokan ezt tartják legfontosabb művének, de az első ötben mindenkinél benne van. De nagy sikert aratott az általa átértelmezett Van Eyck Arnolfini házaspárja vagy Velázquez Margarita infánsnője is.

Szobrai hasonló szellemben, a boterizmus eszköztárát használva születtek, és szó szerint szétkapkodták őket a világ gazdagabb múzeumai. A köztereken látható bronzszobrok pedig természetesen megrendelésre készültek, igazi turistamágnesek, bár alig férnek rá a fotókra. Botero a hetvenes évek óta készített hatalmas köztéri szobrokat, melyeket – gyakran tízet-húszat is egyszerre – a világ nagyvárosaiban (New Yorkban, Párizsban, Tokióban, Velencében) állított fel hatalmas sikerrel.

Karcsúságot követelő korunkban bizony van abban némi lázadás, de legalábbis bűnpártolási hajlam, hogy ilyen felszabadultan tudunk örülni a kövérség megjelenítésének. Szó szerint dőzsölünk a kerekded formákban, mert ritkán látunk ilyesmit a tévéreklámokban, filmeken, videóklipekben.

Botero festményei általában nagy méretűek, gyakran két méter magasak, ezért a monitoron nézegetett reprodukciók korántsem érik el azt a letaglózó hatást, amelyet egy-egy múzeumban tapasztalhatunk. Számos A-listás galéria vásárolt belőlük, és rengeteg önálló kiállítása volt világszerte, 2010-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumban is láthattunk egy reprezentatív válogatást – közel hatvan olajfestmény és szobor került bemutatásra.

A festmények témájuk alapján több csoportba oszthatók: csendéletek, parafrázisok, a latin-amerikai élet helyszínei, eseményei: hétköznapi utcák, színes házak, cirkusz, bikaviadalok arénái. De a politika is foglalkoztatta, 2005-ben a magazinok címlapjára is felkerült azzal az ötven tételből álló sorozattal, amelyet az iraki Abu Graib börtönben amerikai katonák által elkövetett fogolybántalmazások ihlették. A művészek felelősségéről beszélve pedig arra emlékeztetett, hogy ma már talán senki sem tudna a Guernicában elkövetett szörnyűségekről, ha Picasso nem alkotja meg híres festményét. Közéleti személyiségekről, köztük a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők gerillaszervezet alapítójáról, Manuel Marulandáról is készített tréfás portrékat. Szülőhazájának véres mindennapjait is megörökítette. Egyik festményén a hírhedt drogbáró, Pablo Escobar látható, amint a rendőrök végeznek vele egy háztetőkön folyó tűzpárbajban. A 2004-es bogotái kiállításának témája pedig a csaknem ötven éven át tartó gerillaháború volt. De festett képet autóba rejtett pokolgép felrobbanását követő pillanatokról és kezükben automata fegyverrel, véres machetével szórakozó embercsoportról is.

Botero mindössze 17 évesen jelentette meg Picasso és a nonkomformitás a művészetben című cikkét, amelyben legfőképpen a Picasso műveiben megjelenő „érzéki és monumentális gigantomachiát” értékeli. (A cikk miatt kicsapják a középiskolából.) Alig tíz év alatt alakította ki egyéni stílusát, amelynek éppúgy része (a Picasso által is előszeretettel művelt metódus) a fontos műalkotások átértelmezése, mint a tárgyak arányainak, a kompozíciós léptékeknek a megváltoztatása, deformálása. Mindehhez egy rendkívül vidám, életörömet sugárzó, gyakran túlzottan harsány színvilág társul. Játékos és könnyen befogadható képi világa és formanyelve minden józan mű-kritikus szerint nem lenne alkalmas szörnyű társadalmi/politikai témák ábrázolására, ezt az evidenciát azonban Boterónak sikerült megcáfolnia. A látszólagos naivitást felülírják a bonyolult kompozíciók és az a virtuóz technika, amely a művész tagadhatatlan tehetségéről árulkodik.