Élettel teli művészet az utcán

Gazdag József, a Löffler Múzeum igazgatója Krzysztof Motyka társaságábanRobert Šándor felvételeiEurópa legrégebbi színházi plakát-seregszemléjét a lengyelországi Rzeszowban, Kassa testvérvárosában rendezik. Ezért most a kassaiaknak van akkora szerencséjük, hogy megtekinthetnek egy válogatást a tavalyi, sorrendben nyolcadik plakátbiennále versenymunkáiból, illetve az utóbbi tíz év rzeszowi „besztofjából”. Aki ellátogat a Löffler Múzeumba, vélhetően másként fogja szemlélni az utcán díszelgő plakátokat is. Rá fog jönni, hogy azok többsége ad hoc öszszecsapott, ízléstelen, hatásvadász és fantáziátlan fércmunka.

A dolog leginkább egy reklámfilmfesztivál díjnyertes klipjeinek mustrájához hasonlít, amikor is a véletlenül odacseppent, reklámokkal torkig lévő nagyérdemű rádöbben, hogy művészetet lát, hogy lehet ezt így is csinálni.

A kassai kiállítás egészét valamiféle talányos szellemiség járja át. A néző önkéntelenül is a színházi előadásokról kezd el fantáziálni. Nincsenek harsányan gesztikuláló munkák, inkább a szolid, ám a hosszú távú figyelemfelkelés a cél. Sok az elgondolkodtató, meditatív mű, ezek alkotói láthatóan érdeklődnek a társművészetek iránt, véleményük van a „reklámozandó” színdarab szerzőjéről, megpróbálják megragadni annak mondanivalóját, hangulatát, esetleg magát a rendezői koncepciót. Számomra különösen érdekes a japán Tadonori Yokoo munkája, aki Maurice Bejart balett-társulatának egyik tokiói előadásához készített plakátot. Nemcsak az ízig-vérig európai mester szellemisége van benne, hanem mindannak a zanzája, amit a japánok Európáról képzelnek.

A Löffler Múzeum részére válogató kurátor, Krzysztof Motyka ügyelt arra, hogy a roppant egyszerű, már-már minimalista alkotások aprólékosan kidolgozott, hiperrealista plakátokkal vegyüljenek. Mindkét esetben rendkívül fontos a közvetlenség is, elvégre a plakát elsősorban az utca emberének készül. Konceptuális lelemény, fényképszerű árnyaltság, humor, fordulatos témakezelés látható a kiállított munkákon. Van itt posztmodern is, a francia Alain le Quernecnél ismert festmények alakjai jelennek meg új környezetben, a fuvolás fiú például egy fúvósfesztivált reklámoz. Máskor a mesés hiperrealizmus, a rajzfilmek metodikája jelenik meg, természetesen ironikus köntösben. A szimbólumok használata ebben a művészeti ágban elengedhetetlen. Minimalizmust és szintetizmust, ősi és modern jelképezést egyaránt találunk. Kedvencem, Alain le Quernec egy hatalmas kakasfejet tett a Don Juan plakátjára. Egy 2001-es díjnyertes mű a Godot-ra várva című, nyomasztó Beckett-darabhoz készült, és puritán egyszerűséggel egy visszafelé járó órát ábrázol.

A recenzens most különösen büszke arra, hogy sikerült megkaparintania a néhány mutatóba hozott katalógus egyikét, amelyben a rzeszowi seregszemle további plakátjai is szerepelnek. „Minden fel sem fért a falakra” – mondta szomorúan Gazdag József, a Löffler Múzeum igazgatója, s ez az információ kis híján az összetekert, sarokban heverő alkotások felkutatására sarkallta a recenzenst. Sebaj. Az augusztus végéig látható kiállításra remélhetőleg a hazai plakátbiznisz emberei is elkeverednek, és ámulhatnak kedvükre.

Krzysztof Motyka, a kiállítás kurátora Lengyelországban ugyanis a színházak neves grafikusokkal és festőművészekkel terveztetnek. A művészek – csodák csodája – szabad kezet kapnak, azt csinálnak, amit akarnak, a színházigazgatók nem igyekeznek mindenáron belekotnyeleskedni a plakáttervezők dolgaiba. Talán ezért születnek markáns, élettel teli, inspiratív művek, ezért híres a lengyel plakát messzi földön, ezért teljesíti túl a reklámozás feladatát. Másfelől az is igaz, hogy más hatást képes kiváltani egy ilyen intenzív találkozás, mint egy közfalon árválkodó plakát, azaz fontos, hol és hogyan nézzük ezeket a műveket. Bizonyára tudták ezt az alkotók is, mégsem estek a meghökkentő eredetiségre való törekvés csapdájába. Valószínűsíthető, hogy mindannyian a maguk formáját hozzák, a szűk szakma talán rájuk is ismer az utcán. Bizony, számos szempontot kellett figyelembe venniük. A közérthetőség mellett meg kellett őrizniük egyéni arcukat, a plakáttal a színházi előadás leképezésére és zanzásítására kellett törekedniük. A sikerült plakát ugyanis több a szimpla alkalmazott művészetnél, önálló alkotás, ám nem a valóságtól elszakadó fantáziafutam. A szűken behatárolt cél gátat vet a képzeletnek, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert a legjobb munkák megcáfolják e feltevést. A legjobb plakátok ugyanis olyanok, hogy az ember lelopja a falról és hazaviszi őket. Én is csináltam már ilyet...