Életrezdülések

Jajistenem, te vagy az? – szakadt ki Bori néniből a szó, s a felismerés döbbenetétől lecövekelt. Zsigereibe remegés, gyomrába görcs markolt. Fia állt ott, aki vagy húsz éve feléjük sem nézett. Még az apja temetésére sem jött el. A földre eresztett utazótáska, mint egy lomha megtépázott eb terült el a lábánál. Az elhanyagolt külső, a tompa tekintet, a koravén arc mély redői, a kéz önkéntelen rándulásai árulójává lettek élete folyásának. Pedig alig múlt ötven. A fiú mozdul először. Anyja nyakába omlik, zokog. A nikotin és az alkohol áporodott bűze, mint a hideg nyál, lottyan a nyak bőrén. Bori néni beleborzong. – Hát megjöttél? – mindössze ennyi telik tőle. Némán ülnek egymással szemben. A szeretet, kérdések, korholások, megannyi ki nem mondott szó, mintha beleveszett volna az egymás nélkül eltöltött hosszú évek szenvedésébe. – Az átkozott – ordított fel a fiú, ökölcsapásával milliónyi szilánkra pattantva a csendet. – A kölykeimet is elvette, ellenem nevelte őket! – Megszólalt a bejárati csengő, követelődzve szünet nélkül. – Bori néni, Bori néni – kiabált egy élettel teli vidám hang az utca felől. – Megérkezett a finom ebéd!