Eleitől fogva, Tebenned

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!” – idéződik fel bennünk Szenczi Molnár Albert veretes fordításában a 90. zsoltár kezdősora. Megszámlálni sem lehet, hányszor volt ott a reformátusságban egy-egy ember, gyülekezet, egyház és nemzet sorsfordító alkalmainál. Szinte nincs templomszentelés, nagy hálaadó ünnepély, hogy el ne hangoznék, mint az örömnek és a hálaadásnak kifejezője. De ritka az olyan temetés is, hogy ne énekelnénk a bizalom, és reménység hitvallásaként: „Te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időben.” A más felekezetű hittestvéreink gyakran azonosítanak minket ezzel az énekkel, és mi magunk is szívesen tekintjük ezt a zsoltárt a reformátusok „himnuszának”. Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ezzel kezdtük az új évet, és az „évi aranymondás” is ennek a zsoltárnak 12. verse: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

Az egész zsoltárkönyvet Dávid királynak szoktuk tulajdonítani, de azért vannak olyanok is, ahol énekes léviták a szerzők, vagy Salamon. A 90. zsoltár föliratában az áll, hogy „Mózesnek, Isten emberének imádsága.” Az Ószövetségnek ő volt az egyik legmeghatározóbb emberi alakja. Isten őt használta föl az Egyiptomból való szabadítás közvetítésére. De az előzmények, életének korábbi szakasza is, úgy mint csodálatos menekülése a „mózeskosárban”, neveltetése Egyiptom hercegeként, ragaszkodása megalázott sorsú népéhez, menekülése a fáraó udvarából, a nagy találkozás a szabadító Istennel az égő csipkebokornál, mind benne találtatnak ebben az alázatos könyörgésben. Ezért oly emberi, oly küzdelmes, oly közelálló ma is hozzánk ez az imádság. Látja és láttatja az isteni mindenhatóság és az emberi korlátoltság közti éles határt. Tudja és tudatja, hogy csak az isteni könyörület és a tőle kapott bölcsesség az, ami ezen áttörni képes.

Napjaink számlálása közben mi is egy évvel előbbre léptünk. Ez a számlálás kell, hogy számvetés legyen a múlttal, és számba vétele legyen a jövőnek. Ahhoz, hogy megtaláljuk emberi elvárásaink és igényeink, valamint az Istentől kapott lehetőségek közötti törékeny egyensúlyt, bizony nekünk is bölcs szívre van szükségünk. Hol sajátítható el és hol szerezhető meg ez a tudás? Ha egyetemen tanítható lenne, akkor Szlovákiában jó esélyünk volna, hisz az egy főre jutó egyetemek számában világviszonylatban előkelő helyet foglalunk el. Olyan diplomát viszont, mely erről a bölcsességről biztosítana ezeken az egyetemeken nem adhatnak. Tudás és ismeret szerezhető, diplomák és titulusok halmozhatóak, ennek a „bölcsességnek” viszont más a forrása és más az ismérve is. Az emberi tudás, a mikro-, sőt már a nanovilág megismerése is meghaladja képzeletünket, és kevés beavatott tudós számára elérhető. Az okoskodás és tudálékosság meg egyre szélesebb és sekélyesebb. Hol van hát a valódi „bölcsesség” forrása? A Bibliában azt olvashatjuk: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet.” (Példabeszédek könyve 9, 10) Vagy másik helyen így ír: „ĺme az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem.” (Jób 28, 28) A Szentírásról pedig tudjuk, hogy nagyon hasznos többek közt az „igazságban való nevelésre” is. Mindez pedig csupán a kezdet, és amikor számlálgatjuk napjainkat, jusson sokszor eszünkbe Mózes könyörgése a bölcs szívért. Hogy politikusainknak ne csupán hatalom, de hozzá alázat is adassék, hogy a tudósnak ne csupán az ismerete, de a felelősségtudata is gyarapodjék, hogy a tanító ne csak tudásra vezessen, de megmutathassa a bölcsesség forrását is. Hogy magamnak ne csupán sikert, erőt és egészséget kívánjak, hanem hozzá kellő alázatot és igazi, tiszta forrásból fakadó bölcsességet kérjek. S ha megadatik, hogy elszámlálhatom napjait ez évnek is, hadd mondhassam végül: Köszönöm, Uram, hogy bölcs szívhez juttattál!

A szerző református lelkész