Egy tanulságos beszélgetés

Az irodalmi műalkotások értelmezésével foglalkozók gyakran hangoztatják, hogy a megértés dialogikus természetű, ami körülbelül annyit jelent, hogy az olvasás elsőrendű feltétele az olvasó és a szöveg párbeszéde. Hiszen a szöveg csak akkor kel életre, ha megszólítják (a polcon sorakozó, éppen nem olvasott könyv lényegét tekintve nem több, mint a mellette helyet foglaló könyvtámasz). Az olvasónak pedig – éppen azért, mert olvasó – válaszolnia kell a szöveg hívására. Amikor olvasunk, mindig próbára teszszük magunkat: miközben követjük a szöveg utasításait, e párbeszéd által önismeretre teszünk szert. Nem véletlen hát, hogy éppen a dialógus, a párbeszéd képes fel- és megmutatni a megértés eseményét. A beszélgetésben részt vevők ugyanis – azzal, hogy nem zárkóznak el a másik mássága elől – akaratlanul is felszínre hozzák saját előfeltevéseiket, előítéleteiket, amelyek felismerése és „játékba hozása” a megértésnek lényegi mozzanata.

Noha a párbeszéd kiterjedt bölcseleti és irodalmi hagyományokra tekint vissza, manapság mégis oly ritka a könyvalakban megjelentetett beszélgetés. Ennek egyik oka talán e „műfaj” szokatlansága. (Beszélgetést olvasni – ez sokak számára paradoxonként hat.) Viszonylag talán kevesen vannak tudatában annak, hogy mennyire más, a szépirodalmi művekétől egészen különböző élménnyel képes gazdagítani a dialógus olvasóját. Ilyen élményt nyújtott számomra a napokban olvasott Párbeszédkísérlet című könyv, amely a nemrégiben elhunyt kitűnő író, Mészöly Miklós és a Kalligram Könyvkiadó ügyvezető igazgatója, Szigeti László 1994 és 1996 között lezajlott beszélgetését tartalmazza.

Több mint szerencsésnek mondható ez a (többszöri) találkozás és a belőle született könyv, hiszen Mészöly Miklós nemcsak a 20. század magyar prózairodalmának egyik legjelentősebb írója, hanem briliáns gondolkodó is, Szigeti László pedig, minthogy Mészölynek kiváló barátja és ismerője, remek kérdező. Sorozatosan képes interjúalanyát ösztönözni, szelíden provokálni, ugyanakkor viszont – ahogy a konvenciók megkívánják – kellően háttérben maradni. Mészöly pedig – rá talán kevésbé jellemző módon – kitárulkozik: mesél származásáról, szüleiről, házasságáról (olyan témákról, amelyekről, mint mondja, sohasem nyilatkozott szélesebb közönség előtt), a hazáról, hazaszeretetről, a gondolkodás „buktatóiról”, s nem utolsósorban írói „titkokról”, irodalmi eszményekről. (Kevés olyan szerzőt találunk, aki ilyen pontosan - és szerényen - látta volna saját irodalmi törekvéseit.) Mészöly gondolkodását egyaránt jellemzi a fogalmi következetesség és a mindenfajta hamis bizonyosságot elutasító attitűd. Az előbbire az szolgálhat példaként, hogy nem egy mészölyi fogalom (mint az algebra, a freskó, a körbejárás, a megérintés) rendkívül hatékonynak mutatkozik műveinek értelmezésekor. Az utóbbit példázandó álljon itt az író válasza az irodalom és az élet határait firtató kérdésre: „Nem tudom, hol az irodalom és az élet között a határ. Nem tudom. És azt sem tudom, hol az álom és az ébrenlét között a határ. Csuang Csi pillangóját tegyem mérlegre? Vonjam kétségbe a valódiságát? Ki őrzi, hol az a mérleg, amelylyel ez mérhető lenne? És hol van az a Lucifer, aki mérlegre meri tenni, hogy A vándor éji dalában az éjszaka vándorának és a vándor éjszakájának milyen megtörténtségi szintje van? Ki meri ezt meghatározni? És ha e nem létező mérleg szerint nincs megtörténtsége, akkor mi van? Hol a kettő között a különbség?”

A beszélgetésből egy rendkívül következetes és felette szimpatikus gondolkodó rajzolódik ki, akinek nemcsak irodalmi életműve késztet csodálatra, hanem emberi nagysága is.

(Mészöly Miklós, Szigeti László: Párbeszédkísérlet, Kalligram, Pozsony, 1999)