Egy talált táj és semmi más

Az ipolysági galéria névadója, Simonyi Lajos leginkább tájképeiről ismert, s a tájképfestészet véleménynélküli, a tárgynak festői énjét szinte teljesen kiszolgáltató ágát művelte. Lábik János párkányi képzőművésznek a galériában október 31-ig látható, ötvenkét alkotása Simonyi nyomdokaiban haladva felmutatja a tájat, de nem kezd velük semmit, és festői eszközei is túlságosan zavarodottak ahhoz, hogy saját világot közvetítsenek ezek a képek. Tetszeni akarnak, ismerősek szeretnének lenni, biztonságérzetet kínálnak a nézőnek. Minden látszat ellenére Lábik János képei mégsem adják meg könnyen magukat, legalábbis annak, aki a XX. század első felének izmusain nevelkedett, de nem hagyják hidegen a kortárs festészet legújabb turpisságai, játékai, vizsgálódásai sem. A tájkép mindenkinek tetszik, persze, ha a táj ismerős vagy ismeretlenül barátságos, esetleg barátságtalanságában emberi lelkiállapotokat tükröz. A táj nosztalgia, hiszen űzött, rohanó ember a mai kor gyermeke, aki szinte el van zárva mindennapjaiban a természet lágy ölétől. A gyermekkor, az idill, valamiféle sohasem létezett aranykor utáni vágy megtestesülése, édes vagy nyugtalan elvágyódás. A legkönnyebb vallomás saját magunkról, a hovatartozás biztosítéka, vagy gyógyír a sehová sem tartozás sebére. A szépség megtestesülése. Vagyis csupa közhely. A tájkép a festészet megnyugtató frázisa. Természetesen a festő saját egyéniségén átszűrve megteremtheti a saját táját, a saját szemszögét, a személyes stílust. Lábik János ilyenre nem vágyik. Tájképei saját világgal nem rendelkező festőnek mutatják őt, aki rálel időnként a szépre, vagy az izgalmasra, de ez mindig véletlennek tűnik, esetlegesnek, szerencsének csak, nem munkának, nem koncepciónak. Az Önarckép, a Téli Bazilika típusú képei egy naiv festőt rejtegetnek, elnagyolt, szinte gyerekes az ábrázolás, de annyira mégsem, hogy önfeledtséget, tudatos vállalást érezzen a szemlélő a festményekre pillantva. Az Őszi nap, Őszi ragyogás I. és II. típusú képek pedig a szépelgő, az idealizáló, a bágyadt őszi hangulatot súlyos arany-csillámlássá ügyeskedő festőt sejtetnek. Az első terembe került festmények általában nyugodt, derűs tájakat mutatnak, van valami bennük a naiv festők darabosságából, merevségéből. A második terem falai zaklatott tájakkal teltek meg, baljósan sötét színek, nyugtalan kavargás. A címadás is eltér a másik két teremben látható gyakorlattól, nem egzakt megnevezések olvashatók a címkéken, de szimbolikus, hangulatfestő mondatok, kifejezések: A csend árnyékában, A pusztulás emlékei, Érzelmi vetületek. S még az ártatlanabbnak tűnő szavak is szimbólumokkal terhesek: Holdfényben, Vihar után, Virradat, Szülőföld. A harmadik teremben a legvegyesebb az anyag, még annyira sem lehet közös nevezőre hozni a képeket, mint az előző termekben, kultivált vadság, a szépség öncsalástól sem viszszariadó hajszolása, a formákat életnélkülivé hűtő naivitás egyaránt főszereplője a kiállításnak, s persze az ihletett pillanatok vagy a megszokottat pontosan kitöltő rutin. A táj ritkán kap mélységet, általában színes, lapos felület marad. S mégis a táj mágiája áttör az óvatosságon, a kiszámíthatóságon, időnként ellentmond Lábiknak, s valóban túlmutat önmagán.