Egy szeretni való mesekönyv

A kivitelezést, az illusztrációkat, a tördelést, a papír minőségét ebben a műfajban legalább olyan fontosnak tartjuk, mint a tartalmat, mivel a gyerekek szépérzéke is fejlődik, ha hozzájutnak egy-egy ilyen könyvtárgyhoz. Mivel a legtöbb kiadó érzékeny a nyomdaköltségre, azaz igyekszik minél olcsóbban kihozni a könyveit, tényleg fehér holló ez a kötet, amely néhány napja jelent meg a hazai magyar könyvesboltokban az újonnan alakult Pitypang kiadó gondozásában. (Külön kalapemelés illeti azokat, akik manapság belevágnak egy magyar gyermekkönyv-kiadó működtetésbe – lesz még róluk szó az elkövetkező hetekben.) 

Kovács Barnabás eddig nem kifejezetten a meséiről volt híres. Ő a legbátrabb hazai magyar kísérletezők egyike, akit a kollégák sem mindig értenek, aki időnként nehezen beskatulyázható alkotásokkal bukkan fel a színen – képversekkel, gondolatfutamokkal vagy épp vizuális filozófiai traktátumnak aposztrofált kísérleti filmmel. Az erdei karácsony című mesekönyv ehhez képest olyan, mintha egy fine-dining séf hirtelen összeütne egy ízletes rántottát. (Félreértés ne essék, a rántotta is művészet, sőt tudomány, kérdezzék csak meg mondjuk Gordon Ramsay-t, akinek e tárgyban publikált oktató videója 43 milliós nézettséget ért el a YouTube-on.) 

Karácsonyi meséről van szó, Dunát lehetne rekeszteni ezekkel, úgyhogy duplán kemény kihívás az ünnepek előtti hetekben előrukkolni vele. A kötet láttán azonban szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Mert ami szép, az szép. 

Nagy formátum (230x280 mm), minőségi védőborító, természetbarát papír – az ezt tanúsító embléma jelzi, hogy a termék a legszigorúbb nemzetközi kritériumoknak is megfelel. Belül pedig Török Bianka illusztrációi, amelyek mindegyike egy-egy önálló műalkotás, amellett, hogy végigkísérik az olvasót a történeten. A figurák egyszerre darabosak és cizelláltak, mintha papírból lennének kivágva, de mégsem – egy kis vizuális összekacsintás az olvasóval. A színek finomak, a sötétkék, a barna, a szürkészöld és a tüdőszínű árnyalatok dominálnak, az illusztrátor nem esik a harsányság csapdájába. Hátterei nyugalmat árasztanak, finom foltokat helyez egymás mellé, amelyeket aprólékosabb elemekkel egészít ki. A szereplőknek megvan a saját karakterük, azonnal megjegyezhetők, mégis minden oldalon egyediek. A rajzok ráadásul nem szolgamód követik a történetet, vagyis nem feltétlenül azt látjuk, ami az adott oldalon a leglényegesebb információ. Gyakran csak egy-egy mozzanatot nagyít fel az illusztrátor. Szóval ennek a kötetnek két abszolút egyenrangú szerzője van, Török Biankára nagy jövő vár a szakmában. 

De nézzük a tartalmat. A farm állatai gyönyörű hóesésre ébrednek, gyorsan felkerülnek a sapkák, sálak, és élvezik a természet ajándékát, hógolyóznak, angyalszárnyakat csinálnak a a hóban, szóval úgy viselkednek, mint a gyerekek. Egy irányt tévesztett hógolyó lesodorja a pajta oldalára függesztett naptárt, erről eszükbe jut a közelgő karácsony. Alig maradt néhány napjuk az előkészületekre, úgyhogy gyorsan hozzálátnak. 

Itt jegyezném meg, hogy az állatoknak nem a Jézuska viszi az ajándékot, mint a gyerekeknek, hanem egymást szokták megajándékozni, igen kreatív módon: mindenki felírja egy cetlire, mit szeretne kapni, ezeket összegyűjtik, aztán ki-ki húz egyet a kupacból, és azt az ajándékot készíti el, amelyiket húzta. Vagyis nem tudja, kit fog megörvendeztetni karácsonykor. A fenyőfát közösen választják ki az erdőben, de mivel nem biztos, hogy az illető fa beleegyezik, hogy kidíszítsék, kissé szorongva indulnak útnak. Szerencsére találnak egy gyönyörű példányt, aki egész életében arra készült, hogy egyszer felfedezzék. Persze nem vágják ki – itt jelenik meg a természetbarát felfogás, amelyet a kicsik minél előbb elsajátítanak, annál jobb lesz a bolygónknak. Ám mire feldíszítik a fát, az összes ajándéknak lába kél. Vajon ki lopta el őket? A nyomok az erdő mélyére vezetnek… De nem lövöm le a poént.

Ebben a mesében szépen ötvöződik a hagyomány és az újító szándék. Az, hogy az állatok összefognak egy közös cél érdekében, nem szokatlan, ahogy az sem, hogy emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket a szerzők. A kooperálás, az egymásra utaltság, a másik tisztelete és szeretete, a közös kaland megélése azonban minden szerzőnél másképpen jelenik meg. Kovács Barnabás egy logikus felépítésű, ugyanakkor szerethető, kedves mesét kínál, amelynek nincs központi karaktere, minden állat kap egy kis reflektorfényt (bár Röffencs Pista nagyon igyekszik megkaparintani a főszerepet). Akik már tudnak olvasni, egyedül is boldogulnak vele, mert nagy betűkkel nyomtatták, és a szókincs sem lépi túl a befogadóképességüket – ez egyébként elég gyakori hiba a mesekönyveknél: a szerzők a munka hevében hajlamosak elfeledkezni róla, hogy nem a szülőknek írnak. 

Külön díjazandók azok az apró nüanszok, amelyektől egyedi bukét kap a történet. Csak egyetlen példa: „Villám, a fényes szőrű kiscsikó érkezett utolsóként. Ajándékát harangokkal díszített szánon húzta. Még Csengő Boci Berta is felfigyelt a szép csilingelésre.” Vagyis az a szereplő, aki állandóan csengőt hord a nyakában, és emiatt rendkívül kifinomult a hallása, elégedetten konstatálja, hogy a száncsengők rendben vannak. És ha már Bertánál tartunk, a verbális poént kiegészíti a vizuális poén: ez a boci csak két hátsó lábán visel csinos topánkát. 

Ajánljuk a szülők szíves figyelmébe Az erdei karácsonyt, egy új kiadó első fecskéjét, amelynek remélhetőleg sikerül nyarat csinálnia ezen a sivár vidéken. 

Kovács Barnabás: Az erdei karácsony, Török Bianka illusztrációival, Pitypang kiadó, 2020, 46 oldal.