Egy szerelmi négyszög – ötven év után

Nem kellett volna vállalnia? Elégedett volna meg azzal, hogy Rómeóként olyan színészi teljesítményt nyújtott, amilyent addig senki: önmagát adta elementáris erővel. („Valami ősi erő, nem közénk való borzalmas és fenyegető tisztaság pusztult el Júliával a kripták között, és ezt a halált már színpadra lépésének első pillanatában megidézte. Amikor meglátta az erkélyen Júliát, szeme tágra nyíltan rámeredt, és úgy tombolta, imádkozta és könyörögte végig az egész hosszú jelenetet, hogy egyetlenegyszer sem pislantott. Zöldesen izzó szemét többször elfutotta a könny, végigcsurgott arcán, fölszáradt, majd nedves lett megint, s ő csak nézte, nézte szerelmét, könnyektől vakon, mint egy éhes, kiszolgáltatott állat.”) 

Persze, játszott, akkor is, de ő az életben is játszott. Írni-olvasni alig tudott, tulajdonképpen akkor tanult meg, amikor Budapestre került. Úristen, Balmazújvárosból, a tyúkszaros, földpadlós parasztházból egyenesen a színház világába. És Pesten is hogy jelent meg a Színművészeti Főiskola felvételijén!? Zsíros bakancsban, olyan öltözékben, amilyent a pesti urak (elvtársak) már ritkán láttak, vagy ha valaha láttak, ne adj isten, viseltek, régen elfelejtették, mert ők már átvedlettek. Hogy egy kicsit megpiszkálják, nevetség tárgyává tegyék, azt a feladatot adták neki, játssza el egy arisztokrata szerepét. Amit az arcával, a szemével, a tekintetével művelt, elég volt ahhoz, hogy felvegyék. És nem volt megállás. Azaz volt egy váratlan – legalábbis a kívülálló szemével nézve – megtorpanás. Amikor, ki tudja, játszásiból-e vagy kísérletként, esetleg az élet határainak feszegetéseként fölvágta az ereit. Utána – ahogy kellett – pszichiátrián kezelték hónapokig. Ott kezdődött az új, jónak induló, de tragikus végű élete orvosával. Ettől kezdve fonódott össze három férfi és egy nő élete. Az öregé, aki csodával határos módon szabadult ki a koncentrációs táborból, agyonverve, fél vesével, összetört arcát szakáll mögé bújtatva; a színészé, aki a szegényparaszti létből csöppent a fővárosi reflektorfénybe; az íróé, aki évtizedek múltán sem bocsátotta meg magának, hogy nem mentette meg barátja és szerelme életét, és a nőé, akiért mind a három férfi másként, másért rajongott.

Müller Péter, az író ötven év múltán vette elő nagy sikerű kisregényét, a Részeg józanokat, és újraírta, kibővítette, megtoldotta azokkal a fontos részletekkel, amelyek miatt úgy gondolta, sőt, még ma is úgy gondolja, rajta is múlott Soós Imre és felesége élete. Ha akkor, az utolsó éjszakán nem azt teszi, amit gyávasága diktált, hanem azt, amit a szíve, a barátjával szembeni felelősség, mindenki sorsa másként alakul.

Éva az összekötő kapocs a könyvben, vele kezdődik a történet. Vele és az öreggel, a pszichiátria professzorával, akinek egyetlen bizalmasa Éva lesz. Csak előtte mer berúgni, sírni, és neki fejti ki életfilozófiáját. („Az élethez nemcsak az kell, ami az embert ide vonzza, vagyis a mohó életösztön, hanem az is, ami itt tartja. /…/ Az élethez nemcsak kedv kell, de sejteni kell az értelmét is… Általában az, hogy az ember szeret. Vagy szeretik.”) Ezért viselte nehezen – bár nem mutatta –, hogy Éva elhagyja egy rakoncátlan kölyökért, egy betörhetetlen csikóért. És mert kegyetlen körülmények között küzdött a túlélésért, kemény, megközelíthetetlen arccal állt Éva koporsója mellett, és soha, de soha nem volt hajlandó találkozni az íróval, hogy kapcsolatukról, rendkívül tehetséges, hozzá méltó párjáról, Éváról beszélgessenek. Éváról, akinek a karjaiba lökte a színészt, aki tudta, hogy nem lesz jó vége ennek a kapcsolatnak, mert az orvos nem lehet a betege párja, bármennyire szeretik is egymást, bármennyire nem tudnak egymás nélkül élni. Pontosabban, az ő kapcsolatuk éppen a se veled, se nélküled állapot volt – mindkettőjüknek. Hiába kürtölte világgá a családja, a színésztársak előtt, hogy „Engemet két nő szült a világra!... Az anyám… meg ő… Ezt jegyezd föl, komám! – szólt hozzám. – Írd bele a könyvedbe. Kurva jó mondás. És igaz!” Ez csak hála volt azért, mert megmentette az életét, de ebben a hálatelt kapcsolatban mégis úgy érezte magát a kalitkából kiszökött madár, mintha újra bezárták volna, igaz, biztonságba, mégis kalitkába.

Van még egy fontos szereplője a könyvnek. A kor, amely számos ember lelkébe belegázolt. Amelyben főelvtársak döntöttek arról, ki milyen szerepet kap – a színpadon és az életben. Tábori Péternek – azaz Soós Imrének – a szárnyalás és a zuhanás jutott.

Grendel Ágota

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.

Müller Péter: Részeg józanok – 

Ötven év múltán

Rivaldafény Kiadó, 2017, 240 oldal