Egy napsugaras ember – Fecsó Pál költő emlékére

Csendes, derűs embernek ismertem – mondhatnám a két éve elhunyt Fecsó Pálról. A mondat utolsó szava azonban nem fedné teljesen a valóságot. Nem ismertem. Csupán egyszer találkoztunk, és csak néhány szót váltottunk egymással. Mégis úgy gondolok rá vissza, mint kedves öreg barátra, olyan ismerősre, akit nem lehet elfelejteni, akinek napsugaras természete letörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemen.

Fecsó Pált most ismertem meg igazán közelebbről, elsősorban annak a filmnek köszönhetően, melyet a Föld Arca Filmstúdió készített a költő emlékére, és melyet a tornai napok keretében vetítettek le az érdeklődőknek. Nemcsak azért, hogy emeljék a falunapok fényét, hanem azért is, mert Pali bácsinak in memoriam községi kitüntetést adományoztak, mint Torna kulturális életének legjelentősebb egyéniségének.

Sok mindent megismerhettem az egyórás dokumentumfilmből. Életszeletkéket, élményeket, érzéseket, versek formájában megnyilvánuló tépelődéseket. A Pali bácsiról futólag kialakult kép körvonalai megteltek színekkel, tartalommal. Tizenévesen csaknem megölte a háború egy eltévedt robbanólövedéke, életéről már lemondtak az orvosok is, szívósságának köszönhetően mégis megmaradt. Olyan ember volt ő, aki sok más kisemberhez hasonlóan az államhatalmak és államérdekek játékszereként hol magyar, hol szlovák, hol csehszlovák állampolgár volt, és értelmiségi származása folytán nem sok dédelgetésben volt része az „átkos” vadabb korszakaiban. Olyan ember volt, aki nem alkudott meg, aki nem írt dicsőítő ódát megrendelésre, még Lenin elvtársról se, mint annyi más kortársa. Nem kilincselt a verseivel, számára az írás volt fontos, nem a kötetgyártás. Olyan ember volt, aki azt írta meg, amit érzett, nem akart normáknak és elvárásoknak megfelelni, és verseiben sosem hazudott. Aki őszinte szerelemmel szerette a Bódva-völgyi tájat, a hegyeket, a tornai vár romját, a szűkebb pátriát, melyet sosem hagyott el. Olyan ember volt, akinek minden falubélihez volt kedves szava, és akinek a család az el nem múló szeretetet, harmóniát jelentette.

Megszínesedett számomra, ahogy a filmvásznon láttam pátosz nélkül, egyszerűen beszélni életéről, verseiről. Megszínesedett, ám mégis megmaradt csendes, derűs, napsugaras embernek. Két kötetnyi megjelent verssel, méltatlanul háttérbe nyomottan. Tanár volt, újságíró, hetvenévnyi élet birtokosa. Utánozhatatlan humorral, önfegyelemmel. A panaszt, keserűséget megtartotta magának, legfeljebb verseibe csempészte be a terheket. És vicceket mesélt a halálos ágyán is.

Remélem, abban a másik világban, ahol most van, megbecsülik.