Egy lélekbúvár – szikével

A tisztes megélhetést biztosító foglalkozást feladók között egyaránt akadnak jogászok, vegyészek, matematikusok, mérnökök, középiskolai tanárok s persze orvosok is. Illés Endre is a pályamódosítók közé tartozott – az orvosi hivatást adta fel az irodalom kedvéért. Egy olyan korban érett felnőtté, az első világháború utáni zűrzavaros esztendőkben, amikor a trianoni trauma sokkjától szinte ájultan heverő magyar társadalomnak az emberi nyavalyákat gyógyítani akaró orvosok mellett másfajta betegségeket is diagnosztizálni képes szakemberekre is szüksége volt, hogy a látleletek és a zárójelentések nyomán belefoghassanak a társadalom testét bomlasztó daganatok és fekélyek eltávolításába, a megsebzett lelkek gyógyításába. Tollforgatóvá lett mindenki, aki úgy hitte: csak a leírt szó megtisztító ereje segíthet a nagy bajok orvoslásában. Mindez illúzió volt persze, az emberi történelem és a világ törvényszerűségeivel éppen csak ismerkedni kezdő fiatalemberek tiszteletre méltó önámítása, akik csak érett fejjel döbbennek rá arra, hogy az újságokba, folyóiratokba vagy a könyvekbe zárt mondatokból és gondolatokból a társadalom sorsát kezükben tartó politikusok többnyire azt ragadják ki, ami a tetteket igazolhatja, netán mentheti.

A száz esztendeje született Illés Endre nem volt sem forradalmár, sem lázadó, de megalkuvó sem, minden korban becsülettel és tisztességgel helytállt (bár akadnak, akik ezt kétségbe vonták), s noha jómódú polgári családból származott – a Szepességben, Csütörtökhelyen született, Lőcsén érettségizett – nála talán senki sem bírálta keményebben azt a polgári réteget, amely elkótyavetyélte történelmi lehetőségét a két világháború közötti évek Magyarországán.

Tehetséges fiatalokkal – Szabó Lőrinccel, Kodolányi Jánossal, Tamási Áronnal, Pap Károllyal, Illyés Gyulával és Németh Lászlóval – indult együtt a pályán. Valamennyiüket Mikes Lajos lelkesítő szava állította csatasorba a húszas évek derekán, amikor az Est-lapok irodalmi rovatának megszervezésével lehetőséget kívánt teremteni a dermedt révületbe zuhant magyar irodalom számára a felocsúdáshoz. Illés Endre novellistaként indult, hetente jelentek meg rövid, alig két-három kéziratoldalnyi terjedelmű tárcanovellái a különböző folyóiratokban vagy a napilapok vasárnapi mellékleteiben. Már ezek a korai írások is magabiztos stilisztának, az írás fortélyait jól ismerő tollforgatónak mutatják, de évtizedek telnek el még, amíg a legjavát kötetbe gyűjti majd. Nem volt még eléggé tapasztalt a szépprózához, jóllehet az orvosi karon a leendő író is sok benyomást és szakmai tudást gyűjthetett, de a klinikán, a kórtermekben szerzett élményeknek előbb le kellett ülepedniük, a betegségekkel viaskodó, megnyomorított emberi testekkel és lelkekkel szembesülve kellett rádöbbennie az élet lényegére. Illés Endrét maga az irodalom mint jelenség, mint vizsgálandó objektum is vonzotta, s az elbeszélések mellett kritikákat is írt ezekben az esztendőkben, sőt a harmincas évektől kezdve tíz éven át szinte csak bírálatokat közölt. Osvát Ernő eleinte azt hitte, Illés Endre lehet az utóda a Nyugatnál, de amikor a fiatal író rádöbbent arra, hogy a legendás szerkesztő a saját szemléletét szeretné rátestálni, szakított a folyóirattal. A kritikákat író Illés Endre szigorú, sőt kérlelhetetlen volt, nem tisztelte sem a befutott írót, sem a kurzuslovagot, sem pedig a divatmajmoló pályakezdőket. Kritikáiban – akárcsak a későbbi novellákban – nem az egészről készít látleletet, hanem éles szikével megsebzi az írás szövetét, s a feltáruló metszetből általában pontos diagnózist sikerül felállítania. Műbírálatai, színházi kritikái legfeljebb néhány lapnyi terjedelműek, mégis minden lényegeset elmondanak az elemzett alkotásokról. Úgy tűnik, Illés Endrének előbb a kritika nehéz terepén, sárban és áthatolhatatlannak tűnő bozótoson kellett átküzdenie magát, hogy valódi novellistává érjen be. A kritikusként alkalmazott módszert a későbbi elbeszélésekben is sikerrel alkalmazta. Illés Endre a lélek rezdüléseit, az emberek szívhangjait figyeli; hősei nem az eszmék csataterein véreznek el, hanem az erkölcsük, az emberségük, olykor talán a hitük sorvad el. Képmutatók az emberi kapcsolataikban – akár munkahelyi kollégákról, akár a szerelmükről van szó –, és többnyire reménytelenül menthetetlenek. Látszatvilágot teremtenek maguk körül az igazi helyett, itt akarnak elbújni a fenyegető veszélyek elől, vagy különböző felmentést keresnek és találnak megalkuvásaikra, gyáva megfutamodásaikra. Az orvos Illés Endre szüntelenül ott munkál az író Illés Endrében, talán ez a sajátos kettősség magyarázza írásainak különös feszültségét és hangulatát, tömör stílusát. Egy-egy novelláját olvasva mintha egy rugó rezdülne meg bennünk: az írást vagy a könyvet már régen félretettük, de hatása még mindig rezonál.

Illést a kritika és az elbeszélés mellett a színház is vonzotta. Már a negyvenedik életévéhez közeledett, amikor első darabját – egy keserű komédiát –, a Törtetőket a Nemzeti Színházban nagy sikerrel bemutatták. Talán ez a kedvező fogadtatás buzdította őt további drámák megalkotására, amelyek közül a Türelmetlen szeretők, a Homokóra, a Rendetlen bűnbánat, a Festett egek, a Szávitri és a Spanyol Izabella szép közönségsikert aratott, s olyan kiemelkedő színészek nyújtottak bennük emlékezetes alakítást, mint az új Nemzeti Színház jelenlegi, frissen kinevezett igazgatója: Huszti Péter, a tragikus sorsú Domján Edit, Almási Éva és mások. Legtöbb darabjának hőseit jól ismerjük az elbeszélésekből vagy a kisregényekből (Zsuzsa, Hamisjátékosok). Önző, csak magukkal törődő férfiak, sugárzó szépségű, de lelkileg sivár nők, akik képtelenek az őszinte, tiszta szerelemre. Mellettük fel-felbukkannak ugyan jobb sorsra érdemes hősök is, de ők többnyire szerencsétlen álmodozók, akik passzívan szemlélik az eseményeket, vagy tehetetlenül sodródnak az árral. Igaz, mára ezek a drámák és keserű komédiák kissé megfakultak, de olykor-olykor talán érdemes lenne színpadra állítani őket.

Illés Endre egy sajátos műfajt is teremtett a magyar irodalomban. Ezt jobb szó híján miniatűr portrénak nevezhetnénk. Néhány lapon olyan plasztikusan tudta megrajzolni egy-egy író, művész vonásait, mintha csak fényképezte volna őket. Rendszerint már a címválasztás telitalálat, de az író megállapításai is mindig a lényeget ragadják meg, elvenni semmit nem lehet belőlük, hozzátenni meg aligha érdemes. Ha ezeket az esszéket olvassuk, gyakran úgy érezzük, mintha novellák lennének.

Illés szerkesztőként, kiadói igazgatóként és fordítóként is szorgos munkása volt a magyar írásbeliségnek. Neki köszönhetjük, hogy Stendhal a franciául nem tudó magyar olvasók számára is olyan világirodalmi nagyságként jelenik meg, mint ahogy azt az irodalomtörténet jegyzi. Szerette a francia írókat, Maupassant-t, Flaubert-t és Proustot, de sokat tett más világirodalmi nagyságok megismertetéséért és népszerűsítéséért is. Hosszú élettel ajándékozta meg a teremtő: 84 éves korában hunyt el 1986-ban. Halálakor sokan elsiratták, de aztán mintha megfeledkeztek volna róla, sőt emléke egyre inkább halványodik. Nem hiszem, hogy ezt érdemelte.