Egy lábnyom a hómező közepén

ĺrók a Pozsonyi Casinóban: Beke Zsolt, Tőzsér Árpád, a jobb szélen pedig Csanda GáborSamarjay Zoltán felvételeBeke Zsolt irodalomkritikus – akit Tőzsér Árpád egyik legkitűnőbb szerkesztőjeként jellemzett (ő szerkesztette a Milétoszi kumisz című tanulmánykötetét) – irodalomkritikai tanulmányban méltatta az írót: „Tőzsér Árpád művei közt a különböző formákban írt verseken kívül vizuális költeményekkel, esszékkel, tanulmányokkal, kritikákkal találkozhatunk. De ennél sokkal fontosabb esetében a szemléletbeli formálódás, az újabb irodalmi és irodalomelméleti irányzatok befogadása, a meghaladottnak vélt belátások felülírása, a folyamatos párbeszéd a természetesen szintén változó Másikkal...” – hangsúlyozta.

Tőzsér Árpád beszélgetőtársa Csanda Gábor irodalomkritikus volt, aki többek között a költő kézírással közölt verseiről beszélt, vizuális hatásuk szerint is nagyra értékelve azokat. Majd az Irodalmi Szemlében napvilágot látott rajzairól kérdezte Tőzsért, illetve arról, hogyan nyer értelmezést munkásságában az irodalom és a képzőművészet. „Az írásom addig szép, amíg nem kezdi el az ember behatóan tanulmányozni. A vers is valami ilyesmi. Szép, de tulajdonképpen a verset nem lehet hagyományosan elolvasni, az értelmét keresni. Az én írásomnak éppen az a lényege, hogy szép is: hogy szakmailag mennyire behatárolt, azt nem tudom” – válaszolta a költő.

A beszélgetés a továbbiakban Tőzsér Árpád Történetek Mittel úrról című kötetének borítójára terelődött, amelyen a kézzel írott Tőzsér-vers egy lábnyomot formáz. A Madách gondozásában 1989-ben megjelent könyv szinte záróakkordja volt a múlt rendszernek. A költő elmondta, hogy Karel Čapek egyik elbeszélése ihlette meg: a beláthatatlan hómező közepén egyetlen lábnyom, se hozzá, se el belőle nem vezet semmi. Ezt a talányt fejtegeti a szerző, hogy miként került oda, és ha már egyszer ott van, a gazdája hová távozott. Nyitva hagyja a kérdést, mint ahogy Tőzsér verse is. Ebből az egyetlen lábnyomból nem vezet semmi semerre, csak a metafizika, amit próbált a szövegével megérinteni – magyarázta Tőzsér.

Amikor Csanda Gábor arra kérte a költőt, mondjon véleményt Beke Zsolt bevezető tanulmányáról, Tőzsér elmondta, számára az egyik legnagyobb boldogság és siker, hogy a fiatalokban is megszólalt, visszhangzik, amit elképzelt vagy valaha is elgondolt. Šaldára, a csehek Németh Lászlójára hivatkozott, aki azt írja az egyik tanulmányában, hogy a műalkotás létjogát mindig az a mű igazolja, amelyik belőle következik. Szerinte a műalkotás létrejöttének folyamata a fogamzással, a nemzéssel, a születéssel azonos. Tőzsér Árpád szerint bizonyos értelemben minden mű az ötezer éves világirodalom továbbírása. Baj van azzal az írással, amelyik nem. Igazat adott Roland Barthes-nak, aki azt mondta, nincs alkotó, csak kombinátor. A műalkotás is az ötezer évnek ilyen vagy olyan kombinációja. Tőzsér Šaldára visszautalva kijelentette, hogy akkor jó egy mű, ha potens. Ezt a potensséget az ő írása esetében az abból következő másik mű, Beke Zsolt írása igazolja.

A Portrétanulmányok költőkről című új verskötetének keletkezéséről szólva Tőzsér Árpád elmondta: úgy vélte, hogy csak akkor értheti meg igazán például Kukorelly Endre, Orbán Ottó vagy Petri György munkáit, ha működés közben próbálja megérteni a szövegeiket, vagyis ha maga is megpróbál olyan verset írni, mint ők.

„Az egész világirodalom nem más, mint a Borges által megfogalmazott négy alapmetaforának és alapmítosznak – a Trójai háborúnak, Odüsszeusz bolyongásának és hazatérésének, Krisztus keresztre feszítésének és a Grál keresésének (ebbe fogták fel Krisztus vérét) – az állandó variálása. Az én esetemben is erről van szó. Amikor a Leviticus verseit írtam, akkor az járt az eszemben, hogy ezt a négy alapmítoszt külön kötetekben újra írjam” – mondta Tőzsér Árpád, akinek Szenci Molnár Albertről szóló verses drámájának kézirata már a komáromi Jókai Színház dramaturgjainak a kezében van.

A komoly hangvételű Casinó-beli irodalmi eszmecsere a végén feloldódott azzal, hogy Tőzsér Árpád megjegyezte: „Sok mindent kipróbáltam már az életben, többek között a furulyát is” – majd tisztán eljátszotta „A Vidróczky híres nyája...” kezdetű népdalt a szép számú közönségnek, köztük régi ismerőseinek. Azoknak, akik még emlékeztek arra, régebben hogyan furulyázott a költő. A hangszer, mint mondta, huszadmagával együtt ma már csak dekoráció...