Egy korszerűtlen srác

Egy olyan korban hozott nekünk Csehszlovákiába egy kis üde nyugati fuvallatot, amikor egészen más szelek fújtak errefelé. Egyebet nem is tehetett, hiszen a génjeiben hordozta a világpolgárságot: édesanyja angol volt, édesapja szlovák. Ők ketten Londonban találkoztak a háború alatt egy kocsmában, ahová Žbirka úr beugrott egy italra. Pozsonyban telepedtek le, három fiuk született, Miro volt a legkisebb. Az utcabeli fiúk „angolsága” miatt elkezdték Mekynek hívni, ő pedig nem tiltakozott, sőt zenélni is ezen a néven kezdett, aztán rászóltak fentről, hogy maradjon inkább Miroslav.

Zenekarát, a Modust 1976-ban alapította Ján Lehotskýval és Marika Gombitovával, azonnal berobbantak a köztudatba, a következő évben az Úsmev című dallal már meg is nyerték a Pozsonyi Lírát. Ez volt az itteni Táncdalfesztivál, mindenki ezt nézte az egyetlen elérhető tévécsatornán. A Modus pedig, amellett, hogy hazai kedvenc lett, a kevés exportképes szlovák produkciók egyikének bizonyult. Végigturnézták a szocialista blokk országait, még a baráti Vietnámba is kiküldték őket.

Később Laco Lučenič gitárossal megalapította a Limit együttest, amely szólópályája alatt is kísérőzenekara volt. Első önálló lemezén, (Doktor sen, 1980) már olyan ikonikus slágerek szerepeltek, mint a V slepých uličkách vagy a Balada o pol'ných vtákoch, amelyet az akkoriban szárnyát bontogató Dieter Bohlen is remekműnek tartott, ezért egyszerűen ellopta, és minimális dallamváltoztatásokkal felénekelte németül a saját albumára. A koppintás persze kiderült, hosszú huzavona után Meky is a borítóra került szerzőtársként, ennyit tudott elérni a menedzsere. De ennyiből is látszik, hogy ha külföldön születik, vagy esetleg Londonban marad a család, világhírű dalszerző lehetett volna belőle.

Vagy ki tudja? Lehet, hogy elnyelte volna őt a nagy angol aranybánya, azaz odakint a sok ragyogó tehetségű dalszerző egyike lett volna, idehaza viszont olyan aranyásó lett, aki nemcsak rátalál a rögökre, hanem szépen megtisztítja őket és kiállítást szervez belőlük a múzeumban, ahol ő maga a tárlatvezető, hogy az érdeklődők biztosan megkapják a fontos információkat. Megszállottan gyűjtötte a lemezeket – külföldi turnéin is főleg azt várta, mikor mehet már be egy lemezboltba – kamaszos lelkesedéssel és csalhatatlan ízléssel tanult a nagyoktól, de soha egy sort sem koppintott. Elleste viszont azt, hogyan kell felépíteni egy dalt, milyen a jó szerkezet, dallam és szöveg. Ez utóbbihoz nem annyira értett, viszont a legjobbakkal dogozott együtt, olyan szövegírói voltak mint Ján Štrasser vagy Kamil Peteraj. A nyolcvanas évek elején bizony ritkaságszámba ment nálunk, ha egy dal szólt is valamiről. És a hallgatók úgy meghatódtak ettől, meg persze a remek melódiáktól, hogy az előadó antisztáralkata, divatjamúlt öltözködése, hatalmas pápaszeme sem érdekelte őket. Imádták Meky Žbirkát, aki később tudatosan rá is játszott erre az antisztárságra (1984-es albumának címe Nemoderný chalan).

Ő volt az első szlovák előadó, akinek sikerült legyőznie Karel Gottot a Zlatý slávik szimpátiaszavazáson, azaz Csehszlovákia legnépszerűbb énekese lett 1982-ben. Egy évvel előtte Marika Gombitovával főszerepet játszott egy kultikussá vált tévés musicalben (Neberte nám princeznú), amelynek zenéjét az egy generációval idősebb másik pozsonyi zseni, a szlovák rock úttörője, Dežo Ursiny írta. Azaz tévedhetetlen szimattal választotta ki maga mellé a legjobbakat, és lemezein, koncertjein is mindig a tökéletességre törekedett.

A rendszerváltás után még könnyűzenei tévéműsort is vezetett (Rythmick), amelyben külföldi lemezeket mutatott be a szlovákiai fiataloknak. Akik még emlékeznek erre, bizonyára egyetértenek velem, hogy Mekynek ez a szerep is jól állt, ráadásul megtanulhattuk tőle helyesen kiejteni az angolszász előadók neveit. Az újságírók is imádták, mert okos volt, szellemes és szórakoztató, remekül tudott beszélni a zenéről, történeteket mesélni, és olyan hamisíthatatlan angol humora volt, ami nálunk szintén ritkaságszámba ment. Ezért aztán a sajtó is tele volt vele, nemcsak a rádió, anélkül, hogy különösebben menedzselte volna magát. És egy idő után az is érdekelni kezdte az embereket, amit a közéletről gondol. Prágai lakosként 2018 márciusában ott állt a Vencel téren összegyűlt tömeg előtt, amely kormányváltást követelt Szlovákiában a Kuciak-gyilkosságra reagálva.

Teljesült két nagy álma: találkozhatott Paul McCartney-val, és dolgozott az Abbey Road stúdióban, amelyet a Beatles tett híressé. Először csak egy dalt rögzített ott, legközelebb már egy dupla albumot.

Kevés halottól búcsúzik országa államfője. Zuzana Čaputová valami olyasmit mondott, hogy fiatalkori emlékeink örökre összekapcsolódnak Žbirka dalaival. És kevés halálhírre reagál műsorváltozással a köztévé, legutóbb talán Milan Lasica volt ilyen „fontos halott”. Szerda éjjel az STV leadta a Zlaté časy beszélgetős műsor egyik 2017-es részét, ahol Žbirka volt a meghívott vendég, Lasica pedig az állandó résztvevő.

Nagy tervei voltak, szerette volna a közönséggel együtt megünnepelni jövőre a 70. születésnapját – új dalokat, turnét ígért. A sors azonban közbeszólt. De így is teljes életművet hagyott maga után, még évtizedekig jól elleszünk vele..