Egy kép szubjektív leírása

Ez a fénykép nem egy magányos férfi portréja.

Az eredetihez képest hosszabb, sűrűbb a haja, a szemöldöke, teltebb az arca és nem zöld, hanem kék a szeme. Olyan világító kék. Kicsit hideg, mintha az ember veséjébe látna. Csupán a mosolya a régi, a mindenkori. Barátságos, mintha az élet minden gondját átdobná a kerítésen. Rég nem annak az embernek az arca, aki többször el akart költözni ebből az országból. Amikor Mečiarban hitt, mint oly sokan mások, hazajött, az ajtófélfának támaszkodott, valószínűleg erőt várt tőle, mert egy költözéshez bizonyára nem lett volna ereje. Az elsőt is nehezen tűrte. Csak lábatlankodott a bútorszállítók körül, nem találta a helyét. Megnyugtathatta volna magát: ő nem ezért jött a világra. Egy írónak nem kell cipekedni, még akkor sem, ha lehet, volt a költöztető fiatalemberek közt, aki olvasta valamelyik könyvét, elvégre egy bútorszállítónak az a dolga, hogy cipelje az ágyakat, szekrényeket, a gondosan újságpapírba csomagolt tányérokat, bögréket, porcelán kávéscsészéket, mindent, ami törékeny, és óvatosan bánjon velük. Talán, amikor hazamegy a bútorszállító, befalja a vacsorát, nincs türelme lassan eszegetni, nem férfihoz, főleg nem bútorszállító férfihoz való. Az asszony már nem néz rá szemrehányón, csak a gyerekeket inti, egészségtelen a gyors falás, szépen rágjanak meg minden egyes falatot, ne terheljék hosszan elnyúló emésztéssel a gyomrukat, rosszat fognak álmodni, használják hófehér, egészséges fogsorukat, különben úgy járnak, mint a nagypapa, akinek már vendégfogsora van, éjszaka külön alszik az éjjeliszekrényen egy vízzel teli pohárban, és speciális ragasztót használ, hogy napközben ki ne essen, ha almába harap vagy a szomszéd nénivel hahotázik, mert ti is tudjátok, szeret tréfálkozni a szomszéd nénivel, pedig az a lánya lehetne. Ezt már nem hallja a bútorszállító, legalább századszor nem hallja, békésen leheveredik, és olvas. Az író viszont nem kezdi tologatni a bútorokat, minden úgy van jól, ahogy van. Elrendeződtek a bútorok, ágynak dőlt. Hogy boldog volt-e attól, hogy a saját lakásában hajtotta álomra a fejét, sohasem derül ki. Sok minden oda van bezárva örökre egy fekete urnába. Ha látná, biztosan mosolyogna, de az ember, amikor már oda kerül, nem látja, nem láthatja, mi van az urnában a hamvai mellett, sem azt, mi van az urnán kívül. Történetek, gondolatok, indulatok – itt is, ott is. Mečiar is ott pöffeszkedik, persze az ő volt gondolataként: egyszer csak kiderült, hogy nem is olyan ideális, amilyennek képzelték, és ismét felvetődött a költözködés gondolata. Megint nekidőlt az ajtófélfának, és ingerülten – legalábbis magához képest ingerülten, emelt hangon – bejelentette, ha Mečiar marad, költözünk. Magyarországra, persze, mert egy magyar író elméletileg Magyarországon érzi otthon magát, hátha attól nem lesz határon túli. Ám ha nem lesz határon túli, határon inneni lesz, ami nem a legjobb státus, mert az írótársak vagy volt határon túliként, vagy egyszerűen betelepült határon túliként, vagy ami még rosszabb, határon belüliként kezelik, ami bizony már konkurencia. Akkor vége a vállveregetéseknek, a barátságos bírálatoknak, a díjaknak, hiába jó író, no. Mečiar bukott, mi maradtunk.

Másként viszonyult a tiszavirág-életű képviselőségéhez. Nem értettem. Azt hittem, a politikát politikusok csinálják, nem írók, színészek, más művészek. Ők föllázadtak a rendszer ellen, tüntettek, mozgalmat, pártot szerveztek, adták a nevüket. Ennyi. Tessék visszavonulni a színpadra, az íróasztalhoz, a festővászonhoz. Egy asszony naivitása időnként nem ismer határokat. Hiszen hol lehettek volna a demokrata, liberális, jobboldali és a többi jól kifejlett politikusok? Nem bujkáltak az erdőben, mint a partizánok. Aztán sokan átalakultak, s miután átalakultak, újra átalakultak, a vályú mellett deleltek, éjszakáztak. Jó Arany Jánosunk is emlegette már a vályút, igaz, ő pusztán az ökrökkel összefüggésben. Nem értettem kristálytisztán, miért is jó önkormányzati, de főleg parlamenti képviselőnek lenni, miért pályáznak egyes jelöltek többször egymás után. Aztán megvilágosodott az elmém, amikor megtudtam, hogy a pályázat nyertese pontosan tudja, kinek tartozik hálával. Furcsa módon az orvosi hálapénz nagyobb botrányt vált ki, mint a korrupció. Szerencsére a kooptálás nem volt hosszú életű, valahogy lenyeltem, hogy Fülek vagy környékének képviselője azt sem tudja, milyenek a legégetőbb gondok, csak elmegy látogatóba, a falu eleje mesél neki, oszt nincs tovább. Nem is kell, jött a választás, az igazi, az első igazi hosszú évtizedek után, amikor több párt több jelöltje volt, nem az a vicces úgyis mindegy fajta. És ő végre letehette a politikát, fölvehette a tollat. Amikor elkészült, kopoghatott az írógépen, később a számítógépen, legkésőbb a notebookon. Így esik ki lassan a toll még az írók kezéből is. Amíg el nem jő az az idő, amikor a gyerekek már nem tollal tanulnak írni, hanem billentyűvel. Nem ejtenek pacát a füzetbe, nem felejtik otthon a füzetüket, de még a tankönyveiket sem, mert minden egy notebookba lesz bezárva. Már csak a jelszó, az a bűvös jelszó okozhat gondokat a szórakozott professzorjelölteknek, esetleg az írópalántáknak. De nem baj, semmi sem baj, az idő kereke és a fejlődés lendülete megállíthatatlan. Talán egy pohár finom vörösbor, a könnyebbik, félszáraz fajtából a nap érlelte ausztrál szőlőből, az leülteti, elgondolkodtatja az embert, aki kinéz az ablakon, és mit lát: mindenütt házak, a házakon ablakok, néhány szobában ég a lámpa, valaki olvas a hintaszékben, aztán félrebillen a feje, elszundít. Ez sem baj. Ez is megér egy mosolyt. Egy mindent, mindenkit megértő mosolyt.