Egy háborús bűnös története 18/5.

Az alig több, mint háromórás úton Miro Stein telefonálásától zengett a Passat belseje: az övén kívül más hangot alig lehetett hallani. Az első órában még igyekeztem nyomon követni, vajon kivel beszélhet éppen, de a második órára elnyomott az álom: az utolsó, amit láttam, Oskar bágyadtságában is rezzenetlen arca volt.
Miután este hétkor elszállásoltak bennünket a Hotel Irinában, a nyakamba vettem a várost, hogy be tudjam járni a kedvenc zugaimat. Az egyetemi évek alatt gyakran fordultam meg a p.-i fővárosban, amely ugyan a városvezetés szorgos rombolótevékenységének hála évről évre veszített vonzerejéből, egyelőre még csak Prága vetekedhetett vele izgalmasságban a térség nagyvárosai közül. A főváros tükrözte az egész ország sokszínűségét: mivel a Balti-tengertől egészen a Balkán pereméig terjedt, mint egy megnyúlt tésztadarab, sem az északi zordság, sem a déli ledérség nem volt tőle idegen.
A p.-i pörköltfőzés művészete azon csodák közé tartozott, amelyek újra és újra meggyőztek a mulandó dolgok nagyszerűségéről. Egy igazi p.-i pörkölt a maga beazonosíthatatlan színvilágával – ahogy a zsíros, tömény szaft borús mélybarnája fáradhatatlanul vívja harcát a paprika rikító élénkvörösével –, már-már elviselhetetlen mocskosságával, formátlanságával, bumfordiságával engem mindig az elmúlásra emlékeztetett, de egyedi édességgel. Valami bruegheli varázslat volt azokban a pörköltekben, amelyeket a Lánchíd utca és a Roosevelt tér környéki kiskocsmákban főztek, s én nem bántam, hogy összezsíroztam a kézelőmet, meg hogy, mivel nem adtak szalvétát a kajához, úgy mentem ki az utcára, hogy szinte letörölhetetlen pörköltpacák tarkították az arcomat. Mikor végeztem a vacsorával, odakint már vaskos éjszaka lett, s a Roosevelt tértől a Savoyai Jenő térre vezető mellékutcák csúnyán kifestett, magas sarkúkban botladozó kurvákkal teltek meg; a lányok vagy fiatalabbak voltak tizenhatnál, vagy öregebbek harmincötnél, az e két korosztály közöttiek valahogy hiányoztak. A szajháknál csak striciből volt több ezeken a sötét helyeken: minden lány árnyékában ott lihegett legalább egy márkás inget viselő pasas, a derekán pisztolytáskával. Helyenként rendőröket lehetett látni, ahogy jámboran diskuráltak a stricikkel, miközben a háttérben külföldi turisták hőzöngtek és törtek szét baileyses meg jägermeisteres üvegeket a járdán. A lányok nyerítettek, mert a szilánkok szerteszét csapódtak körülöttük, mire a külföldi – angol, orosz, olasz meg mindenféle egyéb – turisták még nagyobb ricsajba kezdtek. A Savoyai Jenő tér csücskében levonultam a metróaluljáróba, ahol ugyanez az előadást folytatódott, de a szereplőkhöz itt jegyellenőrök társultak, akik nagy csoportosulásokat alkottak, s eszméletlen hajléktalanokat rugdostak vagy ringyókkal kötekedtek. Az egyik kapunál két revizor épp egy fiatal, szinte ruhátlan fruska hosszú, szőke és zöld színekben játszó hajából próbált kiszedni egy beleragadt rágót – úgy lefoglalta őket a dolog, hogy nyugodtan besétálhattam jegy nélkül a peronra.
Végül a központ pereménél fekvő Dosztojevszkij téren sokalltam be: mindazon pezsgés után, amivel eddig találkoztam, ez a tér, amelyet régi, elhanyagolt polgári épületek, szocreál förmedvények és modern, üvegezett áruházak és irodaházak vegyesen öleltek körül, és amelyet korábban a p.-i főváros bulicentrumaként tartottak számon, szinte kongott az ürességtől. A tér szélén egy borostás öreg cigány hegedűs régi nótákat játszott, meglehetősen hamisan. Rajta kívül nem volt senki még csak a közelben sem, a bágyadt szellő hársfaleveleket kergetett a téren. Okádhatnékom támadt ettől a hangulattól, nem akartam megvárni, míg a zenész rázendít a Szomorú vasárnapra, inkább visszaügettem a metróaluljáróba, s meg sem álltam a Hotel Irináig.
Reggel a „delegációnk” tagjai, Oskar és Miro már nagy lázban égtek, egymást túllicitálgatva próbálták megtippelni a tárgyalás eredményét. Sok mindent összehordtak P.-ről meg a nemzetközi helyzetről, s még Oskart is annyira magával sodorta a hazafias lendület, hogy eltűnt a hangjából a szokásos tárgyilagosság.
A reggeli után megjelent Varga: érdekes módon ezúttal sokkal józanabbnak mutatkozott a „sorkatonáknál”, nem ragadtatta el magát, nem beszélt „győzelemről”, inkább „közös sikerről” és „kölcsönös elégedettségről”. Elkísértük őt a Kempinskybe, ahol Poldauffal megszálltak, s innen közös konvojban vonultunk át a p.-i külügyminisztériumba. A p.-iek hozzáállását az aggodalmas alaposság jellemezte, a bejáratnál gyönyörű lányokból összeverbuvált fogadóbizottság várt bennünket, akiket a p.-i külügyminiszter bájos stábfőnöknője vezetett. A politikusok azonban nem voltak ennyire meggyőzőek: miután mindenki elfoglalta a maga helyét, még vagy húsz percet várhattunk a másik fél érkezésére. Viselkedésük kimondottan protokollsértő volt, még csak elnézést sem kértek a késésért. A tárgyalás gyorsan, hevesen és bizarrul zajlott le. Miután Poldauf vázolta M. legfőbb feltételeit, s kifejezte reményét, hogy a legutóbbi, B.-ben lezajlott, szerinte meddőnek semmiképp sem tekinthető találkozó fényében ma végre sikerül egy olyan megfogalmazásban megállapodni az Iszap-félsziget státusát illetően, amely mindkét delegáció számára előnyösként lesz elkönyvelhető, a vendéglátók röviden helyeseltek, majd kérték, térjünk a lényegre, azaz a szerződés vitatott szöveghelyeinek tisztázására. Ekkor Varga kért szót, s hosszan ecsetelgetni kezdte a múltkori tárgyalás kudarcának okait, amelyek szerinte a p.-i oldal hajthatatlanságára vezethetők vissza. Mindezt viszonylag udvariasan, a protokollnak megfelelően adta elő, de rövidesen előrukkolt a szinte szó szerinti wagneri hitvallással – ami a miénk, azért nem fogunk könyörögni, és senki nem fog bennünket alattomos trükkökkel, silány hátsó szándékokkal sarokba szorítani. A p.-iek eleinte fásultan hallgatták Vargát, aztán az egyik, számomra ismeretlen fickó, valószínűleg a külügyi államtitkár éles kirohanást intézett ellene, s ekkortól az érvek helyét kölcsönös vádaskodások vették át, régi sérelmek kerültek elő, s a felszólalások egyre durvább szitkokba csaptak át. Félóra után kiosontam a folyosóra, s ott vártam meg, míg a delegációnk – egy győztes sereg diadalittasságával az arcokon – kivonul a tárgyalóból.
A hazaúton kissé bágyadtan vettük számba az utazás eredményeit. Miro és Oskar minden olyan magyarázat ellen tiltakoztak, ami esetleg negatív színben tüntethette fel az m.-i delegációt. Nyilvánvaló, magyarázta Miro, hogy nem hagyhattuk szó nélkül az arcátlan késést. De tulajdonképpen, tette hozzá, nem lehet az ügyet véglegesen reménytelennek elkönyvelni: amint hazatér a külügyminiszter a távol-keleti útjáról, valószínűleg nyomban kézbe veszi a dolgot. Oskar hevesen bólogatott: láttam az arcán, megviselte némileg a kudarc, még ha igyekezett is az ellenkezőjét mutatni.
Miután kitettük Mirót B.-ben, a sofőrünkhöz befutott egy hívás a minisztériumból, ami sürgősen elszólította, s nem vihette ki Oskart a nyugati lakótelepi lakására. Vállaltam, hogy elkísérem őt és segítek neki hazaszállítani az iratkötegeket, amelyeket – természetesen teljesen feleslegesen – magával hozott az útra.
Sötét éjszaka lett, mire megérkeztünk Oskarék lakásához. Percekig matatott nőies oldaltáskájában a kulcsai után. A nyolcemeletes panelházi lakásban sötétség fogadott bennünket, lepakoltam az egyik sarokba, s azonnal indulni készültem.
– Nem engedhetem el úgy, hogy legalább egy pohár borral ne kínáljam meg, Sebastian, hálául a segítségéért – szabadkozott Oskar, szokás szerint zavarban. Simán visszautasítottam volna, ha nem jelenik meg ebben a pillanatban a folyosón egy hosszú szoknyát és egyszerű, szürke blúzt viselő, vékony, szemüveges asszony. Oskar feléje fordult. – Simone, készíts elő kérlek egy üveg bort Sebastian úrnak.
– Máris – felelte az asszony mosolyogva. Követnem kellett őket a nappaliba, ahol csak az egyik fotel mellett égett egy kis olvasólámpa: Simone itt rejtőzködhetett, mikor megérkeztünk. A konyhába ment, s egy üveg chiantival tért vissza. – Csak ilyen van otthon, remélem, megfelel.
– Én imádom az olasz borokat – válaszoltam gyorsan.
– Elnézést, Sebastian, bemutatom Simonét, a feleségemet – dadogta Oskar. Simone kezet nyújtott, és kedvesen rám mosolygott: fiatalos, simogatnivaló arca volt, és puha, selymes érintésű, apró keze.
Oskar töltött, miközben még mindig az egyetlen olvasólámpa fényénél ültünk a kis szobácskában, szinte teljes némaságban. Valamelyik szomszédból kutyacsaholás hallatszott át, amit hamarosan melankolikus bluesmelódiák hömpölygése váltott fel.
– Egészségünkre, és még egyszer köszönöm – mondta Oskar, s koccintottunk.
– Hogy sikerült a küldetés? – kérdezte nyájasan Simone.
– Simone, előkészítenél egy terítéket a vacsorához Sebastiannak is? – mondta Oskar, ezúttal ellentmondást nem tűrő hangon. Mielőtt tiltakozhattam volna, csapódott az ajtó, s egy kisfiú veretett be a szobába.
– Apu – kiabálta, majd, mikor észrevett, apja füléhez hajolt, és belesusogott valamit. Nyolcéves lehetett, szőke, sápadt, a fején kék baseballsapka. Miután Oskarral befejezték a tanácskozást, felém fordult, s eldörmögött egy köszönést. Kiszáradt a szám, alig bírtam szóhoz jutni.
– Oskar, nekem még van ma egy találkozóm, ugye megbocsát, ha…
– Csak ha megígéri, hogy nemsokára tényleg eljön hozzánk vacsorára – felelte Oskar, s valami mosolyféle bujkált az arcán.
– Nagy örömmel, de tényleg. – A küszöbön állva még visszanéztem, s a félhomályban láttam a falon néhány régi katonai térképet, meg arcképeket, egy bajszos öreg férfi meg egy elegánsan öltözött dáma portréját. Ez utóbbi hasonlított némileg a finom és vonzó Simonéhoz, akit a legszívesebben a vállamra kaptam volna, hogy magammal vigyem ürességtől kongó szolgálati lakásomba. Leérve a nyirkos utcára felpillantottam, hogy megkeressem Oskarék lakásának fényeit: a kis ablakocskák hívogatóan világítottak. Oskar most talán nekiáll a kisfiával egy hajómodell összerakásának, miközben Simone a holnapi ingjét vasalja, amelyben majd reggel megjelenik a hivatalban, mint a haza legerényesebb gyermeke. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL