Egy háborús bűnös története 18/4.

Az Iszap-félsziget, ez a néhány négyzetkilométernyi földdarabka, egy, a nevének megfelelően ingoványos, járhatatlan és lakatlan kis nyúlvány, amely korábban futómadarak és tarisznyarákok tanyája volt, a második világháborút lezáró békeszerződések értelmében m.-i fennhatóság alá került, s jogilag azóta sem változott a státusa. Később azonban homályos szóbeli megegyezések alapján P. kezdte használni a területet, majd hozzákerített egy darabot gátakkal a tengertől, feltöltötte, kiépítette, s egy kisebb haditengerészeti támaszpontnak rendezte be. M.-ben meglehetősen későn kaptak észbe, hogy egy szomszédos ország, amely gyakorlatilag katonai középhatalommá nőtte ki magát a térségben, a saját fegyvereivel zsúfolta tele a mi egyik elfeledett földdarabunkat. Amikor felszínre került a dolog, az akkori kereszténydemokrata–liberális koalíció a diplomáciai konfliktust kockára tevő intézkedésekbe fogott, de nem tudták őket végigvinni bukásuk miatt. Az őket követő szocdem kormányok a jószomszédi politika előtérbe helyezésével igyekeztek kezelni a helyzetet, a p.-iekkel kesztyűs kézzel bántak. Az akkori p.-i vezetés végül azt is kiharcolta, hogy kifejezett beleegyezést kapjon az m.-i kormánytól az Iszap-félsziget használatára. Wagner már a választási kampányában nagy hangsúlyt fektetett az Iszap-félsziget ügyére, s azóta is ott rejtegette a tarsolyában mint bármikor előhúzható, választóbolondító adu ászt.
Pár nappal a p.-i külügyminiszter látogatása előtt Varga, szokása szerint rejtélyes okokból, magához hívatta Oskart és engem, s kijelentette, át kell vennem Oskartól a tengeralattjárók ügyét. Oskar nem tűnt meglepettnek, mintha régóta fel lett volna készülve erre a bejelentésre. Nyomban elkezdte áthurcolni hozzám az érintett iratokat: egész hegyek voltak belőlük. Nem akartam hinni a szememnek: a hazai tengeralattjárózás történetét egészen a tizennyolcadik századig vezette vissza, a legkülönfélébb forrásokra támaszkodva. Azt állította, hogy az a David Bushnell nevű férfi, aki az amerikai függetlenségi háború idején megépítette az első, valódi katonai bevetésen használt kezdetleges tengeralattjárót, a Turtle-t, anyai ágon m.-i származású volt: oldalakat írt tele a családja történetével. Semmit nem tudtam erről, de kénytelen voltam hinni Oskar Brehmnek, aki szemlátomást felszántotta a levéltárakat a David Bushnell utáni kutatása során. Amit az m.-i tengeralattjárózás későbbi epizódjairól írt, az már nem volt teljesen ismeretlen előttem. A derék hazai oktatásügy gondoskodott róla, hogy az olyan nemzeti hősök neve, mint a második világháború híres Alfred Schluss kapitányáé, bevésődjön a kisdiákok elméjébe. Alfred Schluss, a dicső nemzeti hős a náci haditengerészet kötelékében szolgált, kereskedelmi hajók tucatjai ellen vezetett támadásokat, fegyvertelen civilek ezreit küldte hullámsírba, s hősiesen megmenekült egy, a brit Royal Navyvel szembeni összecsapásból, megmentve bátor legénységének nagy részét. A háború után Schluss beszállt a politikába, puccskísérletet hajtott végre néhány katonatársával, de az oroszok elfogták, halálra ítélték, s az utolsó pillanatban menekült meg, hogy aztán élete végéig Portugáliában bujkáljon. A rendszerváltás után valóságos kultusz alakult ki körülötte, amelynek köszönhetően a köztudatban élő Alfred Schluss-kép fényévnyi távolságra került a valóságtól. Ünnepélyes újratemetésén még a liberálisok egyes képviselői is részt vettek, demonstrálandó a nemzeti egység fontosságát. Oskar Brehm fölöttébb joviálisan írt Schluss kapitányról és az ő nagyszerű örökségéről. Még az emlékhelyeit is számba vette: hosszú-hosszú listát közölt róla, hány utca meg oktatási intézmény van elnevezve a náci kapitányról. Néha EU-s körökben fel szokott vetődni, nem kellene-e kissé árnyaltabban értékelnünk Alfred Schluss „életművét”, de ez tabutémának számított M.-ben. A hazai tengeralattjárózás története ezek után legalább vértelenül alakult, sőt, egy időre tulajdonképpen felfüggesztődött. A párizsi békék után megmaradt apró partdarabkánk épp hogy csak arra volt elég, hogy egy néhány parti naszádot befogadni képes kikötőt megtarthassunk; ekkor került a birtokunkba az Iszap-félsziget is, ennek katonai célú kihasználására azonban akkor még senki nem gondolt. Jóval később, a kilencvenes évek elején tettünk szert két tengeralattjáróra. A Type–209-es osztály olyan volt a tengeralattjárók között, mint a Ford T-modell az autók között: egyszerű, gazdaságos, elérhető. A második világháború utáni német hadiipar talán legnagyobb sikertörténete ez a Howaldtswerke–Deutsche Werftnél gyártott dízel-elektromos tengeralattjáró-típus: tizenhárom – javarészt fejlődő – ország vásárolt belőle, több mint hatvan példány úszott ki a világtengerekre. Mi ajándékba kaptuk a két hajónkat Németországtól – sokat cikkeztek akkoriban erről, de én most, Oskar beszámolóit olvasva értettem csak meg igazán a történetet. Azt a két hajót rendesen legyártották a németek Törökországnak, további néggyel együtt, de a törököknek végül csak az első négyre tellett. Németország kihasználta a helyzetet, s a velünk szembeni NDK-s kölcsönök törlesztésének keretén belül átpasszolta a két vadonatúj Type–209-est. Sokat zúgolódott a sajtó, hogy mit kezdünk majd két tengeralattjáróval, mikor a tengerészeink azt sem tudják, melyik az orra meg a tatja, de a kormány nem törődött a kritikával. Azt valahogy nem merték vállalni, hogy valamelyik hajót Alfred Schluss után nevezzék el – nem tartom kizártnak, hogy erre külön német kérésre nem került sor –, így két ismeretlen tizenkilencedik századi, a porosz–francia háborúban is szolgált katonáról, Michael Kappról és Raimond Schlickről kapták a nevüket (Oskar persze részletesen kitért ennek a két katonának a történetére is). Azóta alig lehetett hallani a két tengeralattjárónkról: hébe-hóba olvashattunk valami hadgyakorlatfélékről, amelyeken német egységekkel közösen vett részt a haditengerészetünk, amelynek legütőképesebb részét épp a két Type–209-es képezte, ennél több adat azonban nem volt hozzáférhető. Annál alaposabb volt Oskar irattengere: megtaláltam a két hajó minden pontos adatát: hosszú oldalakon keresztül számok, kódok, tervrajzok követték egymást. Az iratok tartalmazták az eddigi összes legénységi tag személyi aktájának másolatát, titkosszolgálati közleményeket, a katonai hírszerzés beszámolóit, komplett orvosi jelentéseket, hajónaplókat, a bevetések leírásait, fegyelmi szabályzatokat, eljárások jegyzőkönyveit, egészen a legénységi tagok személyes levelezésének másolatáig. Mikor a kezembe került a Raimond Schlick kapitányának 1999. december 8-án a feleségének íródott levele arról, hogy kiújulni érzi a prosztataproblémáit, elment az egésztől a kedvem, hátradőltem, és hosszan dörzsölgettem a szememet. Oskar rá lehetett kattanva ezekre a hajókra, valószínűleg mert az igazságtevés eszközét látta bennük, miközben neki persze sosem kellett egy ilyen acélhengerbe bezárva lemerülnie a hullámok alatti sötétségbe.
Sarkig kitártam az ablakot, majd az ajtót is, hogy alapos kereszthuzatot csináljak az irodában, a fejemet kiszellőztetendő. Arra eszméltem, hogy nem vagyok egyedül: először csak a jövevény homályos sziluettjét tudtam kivenni, hosszú, kínkeserves másodpercekbe telt, mire felismertem, hogy egy diószemű barna lány az.
– Te vagy ugye a miniszter úr legújabb szerzeménye. Láttalak már a hivatalban, de még nem sikerült megismerkednünk – mondta, kissé szigorúbb hangon, mint amire egy ilyen pihekönnyű lánykától számítottam. – Az én nevem Odette Orlovska.
Majdnem rákérdeztem, hogy az eltűnt idő keresésével hogy áll, de még időben észhez tértem. Marasztalni akartam, kérdéseket zúdítottam rá, de ellenállt. A helyzetet tulajdonképpen Miro Stein mentette meg, aki elviharzott az ajtóm előtt, majd visszatolatott, s kapásból elsütött néhány lapos poént, amelyeken Odette jóízűen kacarászott. Végül, észre sem vettem, hogyan, de ketten maradtunk Miróval.
– Kell a száma? – kérdezte sunyin.
– Ilyen jól ismered? – óvatoskodtam.
– Vigyázz, szóvivővel kezdeni veszedelmes dolog!
Odette volt Poldauf legújabb szóvivője, néhány héttel előttem állt be, egyelőre azonban az elődje, egy meglehetősen előnytelen külsejű, szakállas öreg katona látta el a főszóvivő szerepét, talán azért végezték ilyen fokozatosan az átmenetet, hogy a tévénézők számára ne legyen annyira sokkoló a váltás.
Míg én újra és újra beleástam magam az Oskar-féle irathalomba, jegyzeteket készítettem, ismerkedtem a Type–209-esek idegen, fémízű világával, a minisztérium felkészült a p.-i külügyminiszter fogadására. Miro mint a sajtóügyekért felelős tanácsadó és Varga mint kabinetfőnök voltak hivatottak Poldaufot kisegíteni a tárgyaláson. Felbolydult a minisztérium, hirtelen előtódultak az emberek a palota dohos irodáinak mélyéről, Odette-et is láttam olykor-olykor szaladgálni a folyosókon. Kissé kóválygó fejjel jártam az épületet. Oskar szerződéstervezete tökéletesen leképezte az unalomig ismert Wagner-féle elképzeléseket az Iszap-félsziget jövőjéről: a p.-ieknek szedniük kell a sátorfájukat, egyszer s mindenkorra. Borítékolható volt, hogy a p.-i külügyminiszter furmányos diplomatikus szavakkal elküldi a francba Poldaufékat, ha ezt teszik le elé a tárgyalóasztalra.
Ha valamiért szívesen részt vettem volna azon a tárgyaláson, azért, hogy láthassam Poldaufot munka közben. A bulvárújságíró mozgolódott bennem: Poldauf sajátos tárgyalási stílusáról eget rengető történeteket meséltek Cogitó-s körökben. Az állítólag teljesen megszokott volt tőle, hogy a leghevesebb tárgyalásokon is képes volt békésen elszundítani, ha két óránál tovább húzódott el a dolog.
A tárgyalás október 17-én, a délelőtti órákban zajlott le, délre a p.-i külügyminiszter konvoja már tovarobogott az államhatár felé. Varga rövid körlevélben értesített bennünket a fejleményekről: a megegyezés ideje eltolódott, készüljünk egy p.-i kiruccanásra. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL