Egy filmes kalandjai a múzeumban

Wes Anderson amerikai filmrendezőt kérték fel, hogy turkáljon a raktárakban, és grafikus feleségével, Juman Malouffal együtt állítson össze egy tárlatot. Szabad kezet kaptak, és egészen különleges „alkotást” hoztak létre. Állítólag két év alatt több mint négymillió képet, szobrot, tárgyat néztek át egyáltalán nem tudományos alapon, és 411-et tettek közszemlére. Április 28-ig lehet megtekinteni az eredményt. 
Úgy alakították ki a teret, hogy a látogató valamiféle abszurd, zegzugos babaszobában érezze magát. A tárgyak, medáliák, mütyürök mintha egy Wes Anderson-film díszletéből érkeztek volna, a noname festők képein látható emberek pedig soha le nem forgatott filmek szereplői. 
Anderson a bécsi Szépművészeti Múzeum eddigi leghíresebb vendégkurátora – ez a program 2012 óta fut szép csendben, de a szervezők eddig nem léptek ilyen merészet. Bejött nekik a vakmerőség, mert egy furcsa, új világ született olyan művekből, amelyek izgalmas kontaktusba kerültek egymással. És amelyeknek valószí-nűleg ez az első és utolsó esélyük a nagyközönség előtt, mert „normális” kurátor nem állítaná ki őket. 

Ráadásul nézelődés közben olyan kérdések is megfogalmazódnak bennünk, vajon mi tesz egy tárgyat műtárggyá, mennyiben határozza meg a befogadói élményt annak a tudata, hogy egy híres művet nézünk, vagy egy ismeretlen alkotást, illetve kell-e ismernünk a mű keletkezésének hátterét, vagy az alkotó életútját ahhoz, hogy hasson ránk. 
Már a kiállítás címe is sok mindent előre jelez: Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek (Spitzmaus Mummy in a Coffin and other Treasures). Lelövöm a poént: a cickánymúmia nincs is benne abban a kis egyiptomi koporsóban, amelyben keressük, illetve amelybe beleképzeljük a cím alapján. Nyilván a koncepció része, hogy nem derül fény a legtöbb rejtett összefüggésre, amelyeket csak az audioguide (hangos tárlatvezetőgép) tár fel. Maga a rendező az idegenvezetőnk, és ha nem kérünk ilyet, vagyis csak a szemünkre hagyatkozunk, sok mindenről lemaradunk. 

Azonnal ismerősnek tűnhet viszont Anderson már-már mániákus ragaszkodása a szimmetrikus képbeállításokhoz, a mesevilághoz, a felnőttként viselkedő gyerekekhez és gyereklelkű felnőttekhez, a retróhoz és a markáns színekhez. A látnivaló elhelyezése is szokatlan: a használati és dísztárgyak, mütyürök vitrinekbe kerültek, némelyik csak pár centivel a padló fölé, hogy le kelljen guggolnunk a műélvezethez. Ennek is célja van: kizökkenteni minket a komfortzónánkból, elérni, hogy ne úgy nézelődjünk, mint egy „normális” múzeumlátogató, hanem gyermeki perspektívából fedezzük fel a rejtett kincseket. Ezeket a tárolókban porosodó, több száz éves, elfeledett tárgyakat, szobrocskákat, amelyek most hirtelen főszereplők lettek. 

Egy másik terem tele van gyerekportrékkal, illetve egész alakos képekkel. Az arcocskákról hiányzik minden, ami gyermeki, a hivalkodó öltözékek a család anyagi helyzetét mutatják. Ennyit audioguide nélkül is látni – a hanganyagból viszont kiderül például, hogy az egyik képen szereplő fiút 13 évesen püspökké nevezték ki, két évvel később pedig már nem élt. A többiek története is megismerhető, a szomorú szemű, órákon át mozdulatlan pózolásra kényszerített kicsiké, vagy épp a másságuk, furcsaságuk miatt megörökített törpéké, cirkuszban mutogatott „óriásoké”, sűrű szőrrel benőtt testű embereké. 

Felmerül a kérdés, vajon azok is érdekesnek találhatják mindezt, akik nem ismerik Wes Anderson filmjeit. Állítjuk, hogy igen. Ez a tárlat sokáig megmarad bennünk, még az is lehet, hogy kitörölhetetlen nyomot hagy. Bécsből a Fondazione Prada milánói kiállítóterébe utazik, ahol ősztől látható.