Sivár síkságok meteoritja

„A ma esti program a színfalak mögé kalauzol bennünket, hogy első kézből láthassuk egy új, amerikai színpadra készült darab létrejöttét, az elejétől a végéig. Asteroid City nem létezik. Ez egy képzeletbeli dráma, amelyet kifejezetten erre az előadásra hoztak létre. A szereplők kitaláltak, a szöveg hipotetikus, az események apokrif kitalációk, de összességében autentikus képet adnak egy modern színházi produkció belső működéséről. Történetünk természetesen egy tintaszalaggal kezdődik…” – mondja a narrátor (Bryan Cranston). A tintaszalagra e béna darabot pötyögték. Mely még így is hűsítő, és finom, bár néha mesterkélt. Stílusos, mégis fárasztó. Tarka, színes, szellemes, de száraz és szenvtelen. Szikár, akárcsak a komikus karakterek: beugrók, csillogó csillagászok, űrkadétok, cowboyok, anyukák és apukák. Hipotetikus csillagok.

„Ugyanakkor csekély örömet okoz, ha egy ember típusát figyeljük. Ugorjunk tehát előre, a gyötrelmes hónapok utáni magányos komponálás, átdolgozás, csiszolás, szerkesztés, újraírás, vágás, beszúrás, ütemezés, firkálás és magányos ivászat után, és csatlakozzunk társulatunkhoz, amint színpadra lépnek az első olvasópróbán.” A kamaszlelkű kollégák, a művészek alteregói, a felfedezés szellemében próbálkoznak. Párhuzamosan egy kinti kozmosz katonai (dikta)túrájával, egy kimért közösség kúrájával. Így születik meg a film egy színdarabról, a tévében. Melyet mi moziban láthatunk.

Trükkös szélhámosság. Hamisít(hat)atlan Wes(tern) Anderson. Ki ő? Az egyik Sundance-kölyök. Keresett reklámfilmes. Rendező, bevándorló. Aki „határtalan energiájáról, falánk lelkesedéséről ismert… egy ismert színésznő szexuálisan állatnak, pontosabban nyúlnak írta le, és a sikerrel való hosszú, mély és bensőséges kapcsolatairól beszélt.” Ilyen egy helyi rendelkező. Szolga és mentor, aki karbantartja, mi több, pályára állítja a vásott városkát. Szervizeli. Szenvedéllyel, fantáziával, abban páratlan. Ko(z)mikus vadonjában hemzsegnek az indie-ikonok és szupersztárok. Ez az aktorok álomtáborának beteljesülése. „A színház színészei, a trubadúrok és nonkonformisták törzse.” Akik „szokatlan, néha veszélyes életet élnek, amely táplálja és elősegíti művészi törekvéseiket, és megvilágítja az emberi állapotot.” Ha épp nem deprimáltak. Meglehet, Douglas Aibel castingja már eleve infantilis impulzusokkal mérte fel a hipsztereket. Olyanok, mint egy maréknyi üdvözlőlap, melyeket a dán dogmások Disney-nek dedikáltak.

Az eredeti forgatási helyszínek (Arizona) mellett spanyolhonba is áttévedünk. „Tarka hímű a rét”, bíbor az alkony. (R)égi kavalkád. Bizarr idill. Csodálatosan ragyognak a színek, semmit sem takar ki az(a)szimmetrikus kameramozgás. Robert D. Yeoman Kodakot kívánó, anamorfikus lencséin elevenednek meg a precíz vendégházak, épül a díszlet, mulat a makett. Anakronizmusokon döcög, pöfög a retróvonat az ötvenes évekbe, az átutazók egy része az alkotói alternatívák állomásain ácsorog, mint egy beragadt road-movie-ban. A leporolt popballadákkal pöttyözött, pompás, pattogó Alexandre Desplat-produktumokkal pörgetett Meta-poénok tovább zsúfolják az egyébként is zilált, öntörvényű stílusgyakorlatot.

Egyes kritikusok szerint a színpompás szerkóban szervírozott, szomorkás kerettörténet csak egy kiüresedett konstrukció. Talán egy stilizált tragikomédia, egy dramedynek álcázott, groteszk videóklip keserédeskés, hangulatfestő elemekkel, fejezetes szerkezettel. Az angolszász tudósok lemodellezték, miként munkálkodna a moziban.

Sebaj, majd felterjesztik a Távoli köd babérkoszorú díjára.

Kaszás Dávid