Egy félresiklott karanténkomédia

Az elgondolás dicséretes, hiszen az összetartás, az empátia talán sosem volt még ennyire fontos. A megvalósítás során viszont hibát hibára halmozott a forgatókönyvíró, a rendező és a főszereplő, aki ráadásul egyazon személy, Dany Boon. És a stábból senki nem szólt neki, hogy „Bocs, de ez azért egy kicsit sok…!”
Eleve a józan ész ellen való olyan problémáról vígjátékot forgatni, amiben benne élünk, és még nem lát-juk a végét – legyen szó párkapcsolati válságról, környezetszennyezésről, politikai konfliktusról vagy erről az átkozott járványról, amely gyökeresen változtatja meg társadalmunkat. Nem tudjuk, mi vár ránk, de annyit talán már kimondhatunk, hogy többé semmi sem lesz a régi. 

Ez a komédia október 23-án bukkant fel a legnagyobb streaming-szolgáltató kínálatában, azaz kora nyáron forgathatták, és a tavalyi év első karanténheteiről szól. Eredeti címe 8 Rue de l'humanité, az angol cím Stuck Together, a magyar keresztségben pedig az Ezek vagyunk mi címet kapta – érdemes megfigyelni a három különböző megközelítést, marketingszándékot, melyeket a címválasztás sugall. De ennek elemzését meghagynám önöknek, akik a most következő nyomatékos figyelmeztetés ellenére is megnézik az év (szerintem) legrosszabb netfixes vígjátékát. 

Most szívesen írnám, hogy megspórolok önöknek 2 órát, amelyet hasznosabban is eltölthetnek, mint én a tegnapelőtti estét. Viszont ha kíváncsiak arra, hogyan nem szabad vígjátékot csinálni, mely kliséket érdemes elkerülni, akkor akár 
tanagyag is lehet ez a film. 

Az első pár perc még ígéretes. Üres párizsi utcákon siklik végig a kamera, közben egy gyerekhang meséli, hogy „Mindenki tapsol, de nincs is kinek, az utca kihalt. Eleinte ez nagyon furi volt, aztán a nővérem mondta, hogy a távolabb lévő kórházaknak tapsolunk. Mert ha mi is megbetegszünk, így jobban meggyógyítanak. Az anyukám most nincs itt. Épp duzzog. De a fülembe súgta, hogy nemsokára visszajön. Haragszik az apukámra, aki szerinte mindent mindenkinél jobban tud. Na, mindegy. Apukám azt mondja: Basil, ne is próbáld megérteni a nőket. Azok hisztihonderek, be vannak tojva mindentől”. Eme ártatlan gyer-meki nézőpont kifejezetten érdekes lehetett volna, sőt, akár „szívmelengető” is, itt-ott vicces félremagyarázásokkal, az első szerelem szárba szökkenésével, egy saját mikrovilág megalkotásával. Dany Boon azonban csak akkor és addig használja a gyerekszereplőket, amíg neki jó. Mert ha ő színen van, akkor csak rá kell figyelni, ennek érdekében a bohózati elemektől sem riad vissza. Egy rettegő, ész nélkül fertőtlenítőt spriccelő, házi szkafanderben kutyát sétáltató családapát alakít, aki szom-szédaira is percenként ráordít, hogy „Szociális távolságtartás!”, meg „Ne menjünk fel mind egyszerre!” Az erkélyen tapsolás után a családtagok cipőtalpát lefújja fertőtlenítővel. Amikor megtudja, hogy ügyvéd felesége a börtönben járt egy ügyfelénél, kirakja őt a lakásból egy paplannal és egy tálca kajával. Szex előtt megméri az asszony lázát. Szóval csupa olyasmit csinál, amiken a néző nagyokat nevet – gondolta Dany Boon, Hát, rosszul gondolta. 

Ezek a jelenetek ugyanis – amellett, hogy erőltetettek, túljátszottak – egy valós veszélyre adott válaszreakciókat figuráznak ki. A vírusról tavaly tavasszal még nagyon keveset tudtunk, és mostanra sem javult annyit a helyzet, hogy bárkinek jogában állna nevetségessé tenni akkori kétségbeesésünket, rettegésünket és a karantén okozta számtalan emberi tragédiát. Házasságok mentek tönkre, tiniszerelmek értek véget, vállalkozások fuccsoltak be, szomszédok fordultak egymás ellen, álhírek terjedtek félelmetes gyorsasággal, miközben a kórházakban ezrek haltak meg. Ez utóbbi tény is bekerült a filmbe, szintén szerencsétlen tálalásban. A covidos házmesternő férje két hete nem kap információt nejéről, és amikor végre beszélni tudnak telefonon, a kórházban fekvő asszony elsőként azt kérdezi tőle, hogyan boldogul a lakók ügyeivel. 

Egy másik jelenet: online bírósági tárgyalás zajlik, és az ügyvédnő családja azt kezdi oldani hangosan körülötte, hogy hová tűnt a család kutyusa. Emiatt el kell napolni a tárgyalást. A már említett kilencéves kisfiú, Basil online matekóráján édesapja egy szál alsónadrágban grasszál a nappaliban, és csodálkozik, hogy az egész osztály rajta röhög. Olyan sincs a való életben, hogy az a pár bérlő ne tudná, ki a ház tulajdonosa, aki egyébként ugyanott lakik családjával. És olyan sincs, hogy a lakók a karantén alatt ismerkednek össze egymással. Vagyis ami egy tizenkét emeletes lakótelepi panelban reálisnak mondható helyzet, az egy belvárosi társasházban elképzelhetetlen. 

A leghálátlanabb szerepet talán Yvan Attal kapta, ő alakítja a flúgos feltalálót, aki a vakcinával kísérletezik, egyedül, a házban működő laborjában. Amikor elfogynak a kísérleti egerei, a lakók háziállatait igyekszik megszerezni, sőt kukában rejtőzve vadászik kóbor macskákra. Ő végzi az első teszteket is a lakóknak: fehér köpenyben, égnek fésült, zilált frizurával harminccentis pálcát dug fel az orrokba – na, ezen a ponton kiáltottam fel, hogy álljon már meg a menet, ekkora baromságon nem lehet nevetni! 

Ez a film percről percre idegesítőbb, a zárójelenet pedig olyannyira álszent és kimódolt, hogy azt már nincs is gusztusom elemezni. Talán a jeges döbbenet a legadekvátabb kifejezés arra, amit érzek. És remélem, sokan lesznek így ezzel, ha úgy döntenek, megnézik, hogyan nem szabad komédiát forgatni.