Egy bérgyilkos belső nézetből

A (bér)gyilkos (The Killer) az elmúlt időszak mindent túlélő kőkemény hőseivel szemben a bérgyilkosság, szinte arctalan, ámbár teljességgel névtelen mesterembere. A film során csak alteregóit ismerjük meg emberünknek, akik egyébként régi amerikai vígjátékok karakterei.

A monotónia, a teendők végtelen ismétlése, a rutin, a szakma – ahogy tevékenységét jellemzi – tökéletes eszközévé változtatta a karakter. Önelemző monológjaiban, amik végigkísérik a játékidőt, beismeri létezése egyszerűségét, ami alapjában véve ugyan céltalan, csak is a puszta „keretezés”, azonban ezt mégsem éli meg teherként. Minden, amit tesz – ha kizárjuk a tényt, hogy egy pénzért gyilkoló egyén – inkább hasonlít valamiféle munkájában elmerülő szakmunkásra, aki csak évtizedes, rutinokból felépülő „melóját” végzi, történetesen embereket segít át a túlvilágra.

Ugyanakkor az emberi életek elvétele számára, a természet erőinek mintegy kiegészítésének szintjén mozog, amit a lét materiális, már-már fatalista felfogása tesz érthetővé: élsz, meghalsz, pont! A gyilkos nem szolgál zászlót vagy eszmét, nem ismer mennyet vagy poklot, Istent vagy túlvilágot, csak az itt, a most van.

„Tartsd magad a tervhez, készülj fel, ne improvizálj! Ne bízz senkiben! Soha ne add fel az előnyödet! Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek! Zárd ki az empátiát, az empátia gyengeség, a gyengeség sebezhetővé tesz. Minden megtett lépés után tedd fel a kérdést: mi hasznom van belőle?” A film során számtalanszor ismétli machiavellizmusnak csengő mantráját, hogy aztán az általa tagadott, sorsnak, véletlennek nevezett fordulóponton szinte teljesen szétzilálja azt a „zent”, amit ezekből a gondolatokból szőtt, ő pedig szembe menjen saját szabályaival.

A cselekmény mozgatórugója nem más, mint a hiba, egy ezred másodpercnyi tétova, rosszul kiszámított lépés. Minden, ami ezután történik, a film maga. David Fincher ezúttal is igyekezett egy eredeti karaktert felépíteni. Alapjában véve ezt most sem kapkodja el. Bár a főhős motivációja ezúttal is az elégtétel, a történet most sem a klasszikus bosszúfilmek csapásán gördül végig. A helyszínek, a jelenetek már-már kis költségvetésű alaphangot adnak a műnek, de ez csak azért van, mert a The Killer nélkülöz minden grandiózus, Michael Bay-szerű, esetleg John Wickre emlékeztető jelenetet. A tucatfilmek fogyasztóinak első nekifutásra unalmasnak tűnhet a kütyük, a robbanások, az izmok és a szex hiánya.

A film valójában egy monodráma, a kisember egyszerűségét idéző, a magányosan „dolgozó ember” mellékízét sugárzó, az önfelismerés és belső konfliktus fura egyvelege. Egy ember eseménydús hete, aki saját bevallása szerint „csak nincs egyben”.

Több utalás is azt sugallja, hogy a gyilkos mindezek ellenére, a „német turista” álcája mögött egy valódi ragadozó. Kevesebb mint egy Hannibal Lecter, de több mint egy Rath (Assasins; Bérgyilkosok). Ő a sorozatgyilkosok akkurátus önkiteljesítő típusa, aki azért teheti amit tesz, mert ez a dolga. Vagy épp szerencsés, mert az a dolga, amit a legszívesebben tenne: ölhet. Nehéz felfejteni karakterünk valódi motivációját és ezt emeli ki a zsáner más főhőseinek sorából, akik bérgyilkosságban csak az anyagi haszonszerzést, egy munkát látnak. Ő végzi a „dolgát”, mert a „dolog” határozza meg őt magát.