Mank – Mindent a szemnek

A zseniális forgatókönyv ugyanis nagyrészt Herman J. Mankiewicz műve, aki végül azt is alig tudta elérni, hogy a neve egyáltalán szerepeljen a stáblistán. Ne csodálkozzanak, ha fogalmuk sincs, ki ő. Önöknek csinálta David Fincher a Mank című filmet, amely a legtöbb Oscar-jelölést kapta idén: összesen tízet.

Egy film, amely egy másik film születéséről szól, de Hollywood aranykorát és a kor politikai helyzetét is megismerhetik belőle. Az alkotók ráadásul azt szerették volna, ha úgy is néz ki a film, mintha a harmincas években forgatták volna, és most bukkant volna elő az archívumból. A csúcstechnikával készült fekete-fehér felvételeket utólag „lerontották”, a hangot úgyszintén, és a szereplők ruházata, sminkje, frizurája is tökéletesen visszaadja a kort. 

A rendezőnek régi vágya volt ez a film, de eddig nem jött össze neki, pedig megígérte az édesapjának, hogy megcsinálja. Ez azért fontos, mert a forgatókönyvet az édesapja írta. Az Aranypolgár-rajongó Jack Fincher 2003-ban halt meg, és ez az egy mű maradt utána, amely harminc évig lapult a fiókban. Remekül hangzana, ha azt mondhatnánk róla, hogy remekmű, de nem mondhatjuk. A kezdők örök hibája, hogy nem tudnak mérlegelni, fontossági sorrendet felállítani, történetszálakat súlyozni, és minden információt szeretnének belepréselni a forgatókönyvbe, amit a témáról össze-gyűjtöttek. Főleg azt nem látják, mi működhet jól a vásznon, és mi kevésbé. Rendező legyen a talpán, aki élvezhető filmet képes csinálni egy nagyregény és egy filmtörténeti enciklopédia keverékéből. 

A főszereplő egy Mank becenevű korszakos zseni, Herman J. Mankiewicz, aki szellemes, sziporkázó társasági ember, főleg, ha iszik. És mivel mindig iszik, eléggé közkedvelt Hollywoodban. Nem mellesleg ő rázza gatyába mások fércműveit, ő csinál belőlük pörgős forgatókönyveket. Színházi közegből érkezett, műveltségben magasan a többiek fölött áll, szívesen idézget klasszikus drámaíróktól, aztán mosolyogva legyint, hogy ezek itt Hollywoodban úgysem olvasnak. 

Rábízzák ezt az új fenegyereket, ezt az Orson Wellest is, aki nagyon sürgeti a forgatókönyvet, és máris úgy viselkedik, mint egy szupersztár. Mank, a vén róka érzi, hogy ez élete csúcsműve, de egyre nehezebben tudja kezelni alkoholizmusát, és a társaság középpontjából eljut odáig, hogy kidobják a partiról. A stúdió pedig névtelen „négerként” kezeli őt, hogy a fiatal zseni minél inkább előtérbe kerülhessen. (Csak a legvégén tudjuk meg, hogy Mank mégis megkapta a társforgatókönyv-írónak járó Oscar-díjat az Aranypolgárért, de utána eltűnt a süllyesztőben, és nem sokkal később meg is halt.) 

Ez így egész jó alapanyagnak tűnik, ám a film sajnos túl hosszú, túl sok benne az elvarratlan szál, tele van felesleges kitérőkkel, közéleti utalásokkal, amelyek megértéséhez ismernünk kell a harmincas évek amerikai belpolitikáját, a karakterek pedig nincsenek igazán kibontva. Hiába néz ki szenzációsan korabeli filmdívaként Amanda Seyfried, ha ma már kevesen tudják, ki volt Marion Davies, akit életre kelt. Most sem tud meg róla sokat a néző, mert csupán díszletelem ő egy látványos produkcióban. Mank szerepében Gary Oldman mindent megtesz, hogy ne Gary Oldmant lássuk, hanem azt a szerencsétlen sorsú fickót. De most az egyszer maszk nélkül játszik, és rosszat sejthetett, mert a beharangozó interjúkban előre elnézést kért, amiért egy kicsit sem hasonlít az igazi Mankre. (Tom Burke viszont kiköpött Orson Welles abban a pár jelenetben, amelyben felbukkan.) 

Az idő tehát ólomlábakon jár, egy örökkévalóságnak tűnik a 132 perc, a pazar látvány csak az első fél órában taglózza le a nézőt. A címszereplőt még csak meg sem kedveljük igazán, mert nem egyértelműek a szándékai, hol pozitív hős, hol átcsap negatívba, aztán vissza, szóval nehéz a pártjára állni. Azt pedig csak a legnagyobb Aranypolgár-fanok és a filmszakos egyetemisták veszik észre, hogy egy-egy beállítás Orson Welles filmjének jeleneteit kopírozza, és a szimbólumokból is elrejtettek benne párat. 

Az átlagnéző inkább arra lett volna kíváncsi, miért úgy írta meg Mank az Aranypolgárt, ahogy, milyen személyes tapasztalatok inspirálták, és miért éppen ő volt a legalkalmasabb erre a feladatra. Szintén jó lett volna megtudni, hogyan hálózta be a politika Hollywoodot, milyen közös érdekeik lehettek a művészeknek és a helyi hatalom képviselőinek, hogyan működött a cenzúra. Ami akár a mai viszonyokra nézve is izgalmas lehet(ett volna), hiszen egy mozifilm bizony befolyásolhatja a közvéleményt – lásd például a Boratot a tavalyi felhozatalból, amelyet az amerikai elnökválasztás előtti héten „vetettek be”. Mindezeknek a témáknak azonban csak a felszínét súrolja a film. 

Bár David Fincher korunk egyik legjelentősebb rendezője (Harcosok klubja, Hetedik, A tetovált lány, Pánikszoba), még ő sem tudott mit kezdeni műkedvelő édesapja forgatókönyvével. Illetve hát évekig próbálta eladni a projektet a nagy stúdióknak, és most már értjük, miért nem járt sikerrel. Végül ő lett az egyik producer is, a film pedig a Netflixen kötött ki, mert ott mostanában minden elfér. 

Miután az idei Golden Globe-on eléggé leszerepelt a Mank, másképp fogalmazva a gála nagy vesztese lett, kevesen jósoltak neki tíz Oscar-jelölést. A technikai kategóriák mindegyikében (legjobb látvány, legjobb jelmez, legjobb smink, legjobb hang) megérdemli a szobrocskát, Erik Messerschmidt is jogosan lenne a legjobb operatőr, Trent Reznor és Atticus Ross zenéje pedig egy külön elemzést is megérdemelne (a Nine Inch Nails-rajongók biztos tudják, hogy őket idén két filmért is jelölték Oscarra, a másik a Lelki ismeretek). A legjobb rendezés és a legjobb film díja viszont túlzás lenne ebben az erős mezőnyben. Ugyanez a helyzet a legjobb férfi főszereplő (Gary Oldman, főleg a Churchillben nyújtottakhoz képest) és a legjobb női mellékszereplő (Amanda Seyfried) jelölésével. 

De hagyjuk magunkat meglepni április 25-én.